22.FEJEZET: Csak el innen

Sziasztok Drága Olvasók! Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam időben hozni a részt, de nem akarok kifogásokat keresni, próbálom a legjobbat kihozni magamból, de ez nem mindig sikerül. Talán velem most valahogy így volt: " Van ihlet, de nincs idő, van idő, de nincs ihlet" Remélem azért ez a rész kárpótol benneteket valamennyire. Jó olvasást, szívesen fogadok véleményeket is ... :) Nagy ölelés: *Anna*

~"Sarah szemszöge"~


Három hét telt el az első pszichiátriai kezelés óta, már csak ezért vagyok kórházban, teljesen feleslegesen pazarlom az időmet a négy fal között, maximum egy - két vizsgálat van naponta, a kezelések kétnaponta vannak. Anyuék még a városban vannak, de Harry-nek vissza kellett mennie Londonba, persze a kapcsolatot folyamatosan tartjuk és órákat beszélünk egy nap, de az mégsem olyan mintha itt lenne, de a munkáját nem hanyagolhatja, és ezt teljesen megértem.
Ma újra megyek a doktor úrhoz, sok minden változott azóta, sokkal többet mondtam el neki mint amennyit szerettem volna, csakis azért mert ő kényszerített, sosem mondtam volna neki azokat a dolgokat, amiket még magamban sem tisztáztam. Minden egyes alkalommal a fejemhez vágta azokat a dolgokat, amik megfordultak már bennem, de sosem mertem feltenni magamnak ezeket a kérdéseket. Ő megtette, ezzel porig rombolva azokat a falakat amiket nagy nehézségek árán felépítettem magam köré. Előásta azokat a régi dolgokat amiket már rég eltemettem magamban, és bíztam benne, hogy soha többé nem lesznek az életem részei, most mégis itt tartunk. Idegileg tönkretett, amikor Harryvel beszéltem, feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, de mindig elintéztem amolyan " csak fáradt vagyok" ; "lehangol a kórház" ; "hiányzik a társaságod"  mondatokkal, és már tudta is, hogy nem kell tovább faggatni, mert úgy sem tud többet kihúzni belőlem. 
Miután megettem az eddigi legpocsékabb ebédet ami létezik egy nővér jött be hozzám és közölte, hogy az agyturkász vár.  Szokás szerint tiszta ideg lettem mint mostanában a kezelések előtt. Utálom ezt az egészet, a sírás kerülget, amennyire csak tudom húzom az időt, a lehető leglassabban sétálok végig a folyosón a liftig, bárcsak bennragadnék, és órákat töltenének azzal, hogy kiszabadítsanak, és akkor nem kellene ezt az egészet végéig szenvedni. De úgy látszik ez a tervem nem jött össze,  a lift tökéletesen halad lefelé, kiszálltam, kétszer balra fordultam, majd jobbra és a harmadik ajtó előtt állva még meg fordult bennem,  hogy elszaladok,  de a kórházi pizsamában nem sokáig jutottam volna,  ezért inkább felvettem legkeményebb álarcomat és magabiztosan nyitottam be a rendelőbe. Azonban ahogy megpillantottam, azt a gonosz, álszent mosolyt az arcán lábaim remegni kezdtek és minden bátorság elszállt belőlem.
- Jó reggelt! Jól látni önt Ms. Wolf. Hogy vagyunk ma?
- Napot - mondtam hanyagul - Egyre rosszabbul.
- Ugyan már, süt a nap, végre tavasz van. Hogy lehet ilyen lehangolt?
-Magával kell beszélgetnem - mormogtam a bajuszom alatt,
- Tessék?
- Semmi, semmi, tényleg szép időnk van. -  még szerencse, hogy süket, mosolyt erőltetve bámultam rá.
- Hát kezdjünk is neki, hol is tartottunk legutóbb?
-A baleset okainál.
-Igen hát annál, hogy magában keresse a hibát és ne holmi nemlétező szerelmi bánatában.  Az öngyilkosság nem játék - az állam a padlót súrolta,  hogy milyen öngyilkosságról magyaráz ez nekem.
- Én nem akartam öngyilkos lenni,  ezt nem feltételezheti rólam. 
-Nem is feltételezés volt.  Ez egy tény az én feladatom pedig az, hogy megértéssel önnel nem volt ennek semmi, de semmi értelme.  - Hogy gondolja ezt,  az én életemet talán én jobban is merem mint maga. -  Úgy éreztem mindjárt lefordulok a székről. És ő csak folytatta.
-Azt hiszi annak a fiúnak számított valamit,  csak egy futó kaland volt és ha netalántán összefutnak azt se fogja magáról tudni ki volt,  mint ahogy ön sem emlékszik rá.  Ez azért van mert nem jelentett számára semmit.  - könnyek csorogtak végig az arcomon, de csak folytatta - Ha jelentett volna neki valamit is, most ön mellet lenne, de látja valahol, fogadni mernék,  hogy azóta sem beszéltek. - bőgve pattantam fel a székről, és az ajtóból visszafordulva üvöltöttem neki,
- Semmit sem tud rólunk!  - végig rohantam a folyosón egészen a lépcsőházig, gyalog tettem meg az emeleteket, normál esetben valószínűleg már rég feladtam volna,  de ez most nem tettem csak fel akartam érni a szobámba, felhívni azt az egyetlen embert aki most rendbe tudna hozni. A leghosszabb az egészben az, hogy kezdtem kételkedni magamban, benne, csak azon járt az agyam, amiket a doki mondott, igaza van,  öngyilkosság kísérlete állt a háttérben, a tudatalattim tette, vagy csak szimplán véletlen volt. Mintha a lépcsőfokok nem fogynának, kezdek fáradni, de az sírás ezt is elnyomja, kétszer esek térdre felfelé menet, de felállok és folytatom tovább, mert elég erős vagyok ehhez, ez nem foghat ki rajtam. 9. emelet, megérkeztem, mielőtt elhagynám a lépcsőházat, a falnak dőlök próbálom rendezni szapora légzésemet, kevés sikerrel, de végre kapok levegőt, és nem csak foltokat látok, mint az előbb. A nővérpult üres, így könnyen jutok el szobámba, megkeresem a telefonomat az éjjeli szekrény fiókjában,  visszalépek az ajtóhoz,  kulcsra zárom,  és vállammal neki támaszkodom. Nagy nehezen megtalálom a tárcsázandó számot, hosszan megnyomva kezdeményezek hívást. Kicsöng.... Kicsöng.... Kicsöng...

-  Üdvözlöm, Harry Styles jelenleg nem elérhető, kérem hagyjon üzenetet.-

  Nem, nem, nem, szükségem van rád, vedd fel,  és újra próbálkozom,  csak hangposta, nem lehet igaz, szükségem van rád. Hangom megremeg, és megint rám tör a sírás, lecsúszok az ajtó mentén a földre, kezemben a telefonomat szorongatva ismétlem meg a hívásokat, de nem járok sikerrel és a legborzasztóbb az , hogy igaza lett az orvosnak, azt hittem fontos vagyok neki, nem vettem észre azt amit a vak is látott, csak a baleset miatt tartotta velem a kapcsolatot, nem kellettem neki,  akkor sem és most sem kellek. Még egy utolsó próbát teszek, hosszan nyomom a hívás gombot, visszatartott lélegzettel emelem a telefont a fülemhez, kicsöng......kicsöng, és így megy ez tovább, kezdem egyre elveszteni a reményt, azonban az utolsó pillanatban felveszi a telefont.
 - Baj van? - kérdezi aggodalommal hangjában.
 - Miért nem vetted fel? Szükségem volt rád, de te nem voltál itt. hol vagy most? - hadartam kérdéseimet, csak egy mély lélegzettet hallottam a vonal túlsó oldaláról.
 - Kapcsold be a tv-t, a 12-es csatornát. - értetlenül álltam a dologhoz
 - Mégis miért, most rád van szükségem, nem a tv-re.
 - Kapcsold be azt a kiba**ott tv-t - emelte fel hangját, mely kicsit megrémisztett
 - Jó, rendben - mondtam halkan, és a tv-hez vonszoltam magam, nem tudtam hova tenni, idegességét, csak beszélni akartam vele ennyi az egész.
 - 12-es csatorna? -  kérdeztem tőle
 - Igen. - Csatornát váltottam, megdöbbentem a látványon, élő adásban zargattam és most azt mutatják, hogy az egyik sarokban telefonál, és én vagyok a vonal túlsó végén.
 - Annyira sajnálom, nem akartalak zavarni, csak ...
 - Sosem zavarsz - mondta, és a kamerába nézett és egy mosolyt küldött, ami nekem szólt, én tudtam - mi a baj?
 - Szeretnék végre hazamenni, vagy ha nem is haza, csak el innen.
 - Történt valami? A kezelés az oka? Mit mondott az a balf*sz megint? - kérdezte egyre idegesebben, engem pedig megint a sírás kerülgetett.
 - Kérlek csak vigyél el innét, nem akarok tovább itt maradni. - mondtam már sírva a telefonba.
 - Amit itt végzek repülőre szállok, maximum 4 óra és ott vagyok, addig kérd el a zárójelentésedet, mond, hogy saját felelősségre távozol. Ha odaértem mindent megbeszélünk rendben?
 - Ok, addig összepakolok, de siess, nagyon hiányzol. - és kinyomtam a telefont. A képernyőre pillantottam, felhangosítottam, hogy halljam az interjút. Ahogy Harry újra helyt foglalt a kanapén, rögtön őt mutatta a kamera, " Te is hiányzol" formálta ajkait hangokat nem ejtve. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy minden kétség ami felmerült bennem teljesen felesleges volt.

21. FEJEZET: Csodálatos vagy

~"Sarah szemszöge"~

Csak néztem ahogy kisétál, helyet foglal a folyosói széken és a kis beszélgetésünk percek alatt a múltba veszik. Telefonomhoz nyúlok,  és az SMS menüpontra kattintva megnyitom azokat és Harry nevét kezdem keresni,  nem tartott sokáig, a második helyen szerepelt. "Van egy piszkozat üzenete erre a címre" Elküldi - Csak olvasás - Törlés. A csak olvasást választottam, "...Elmondanám,  hogy mennyire szeretlek, még mindig, és nem utolsó sorban elmondanám,  hogy borzasztóan hiányzol." Fontosabb volt nekem, mint bárki valaha is, talán értem miért, de én nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna,  nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármibe ilyen könnyen belemenjek. Nem tudok úgy ránézni mint ahogy akkor tettem, most csak egy barát,  vagy talán még annyi sem. Kitöröltem a piszkozatot, és egy új üzenet írásába kezdtem.

" Sarah vagyok,  örülök hogy megismerhetlek. "

" Harry,  úgyszintén " -  jött hamar a válasz 

"  Átküldenéd azt a képet? "

"  Melyiket? H. "

"  Amin együtt vagyunk, amit a levélhez csatoltál, nem találom. "

" Nálam van, de persze átküldöm. H."

Mosolyogva néztem közös képünket,  nem tudom mi volt köztünk és azt sem, hogy mi lesz, de nem akarom elsietni az egészet. Nem tehetem meg azt,  hogy úgy teszek mintha minden rendben lenne, mert nincs így, sajnálom azt ami történt, de valószínűleg nem csak én voltam a hibás, ehhez ketten kellettek, ha olyan nagy szerelem lett volna, nem így végződött volna. Most megpróbálok minden megtenni azért, hogy amim a baleset előtt volt ne veszítsem el, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Nap mint nap tapasztalom,  hogy vannak akiknek fontosabb vagyok mint azt gondolnám, de nekem nem megy ilyen könnyen, nem tudom, hogy akarom e ezt az egészet, talán jobb lenne, ha nem erőltetném, nem tudom tudok e majd olyan lenni mint a baleset előtt, nem tudom, hogy reagálok majd emberekre, érzésekre, egyszerűen csak átlagos dolgokra. Talán a pszichiáter tud majd ebben segíteni, ma lesz az első kezelés és bízom benne, hogy új erőt ad majd ahhoz, hogy tovább folytassam. Kicsit félek is tőle, mert tudom, ő lesz az egyetlen ember aki a szemembe fogja mondani a teljes igazságot. Olyan dolgokat vág majd a fejemhez, amiket senki sem mert azelőtt. A délelőtt hamar eltelt, Harry nem volt bent,  de végig SMS-eztünk csak beszélgetünk, semmi komoly dologról csak hülyeségekről, egy hullámhosszon mozogtunk, pedig még csak néhány napja ismerem, vagyis nem de ez most nem számít. Most lesz az első beszélgetés, hamarosan indulnom kell, azonban előtte meghallgatom még az egyik kedvenc számomat. fülhallgatómat a fülembe dugva indítottam el a lejátszót, ajkaim halkan formálták a szavakat, kívülről fújtam  a dalt.  Még javában tartott a dal, amikor az ajtón egy ápoló lépett be,  és elkísért az pszichiáterhez.  Első ránézésre tipikus öreg,  sokat megélt, tudálékos férfinek tűnt. 

- Üdvözlöm! George Larsson vagyok a kezelőorvosa. -  stílusa rosszabb volt mint gondoltam, a szavakat csak úgy köpte nekem, mintha egy kutyához beszélne. - Ez az első alkalom igaz? 

- Sarah Wolf, igen még új vagyok. -  ráztam kezet vele és egy mosolyt erőltettem arcomra,  de még csak fel nézett,  arrogáns hangneme zavart leginkább, mégis hogy lehet valaki így pszichiáter, hogy foglalkozhat egy ilyen ember betegekkel. 

- Szóval autó baleset,  három év maradt ki? 

- Úgy,  ahogy mondja.  -  helyeseltem 

-kezdjük az elején,  meséljen magáról Sarah. 

- 19 éves leszek hamarosan,  a szüleimmel Barcelonában éltem születésemtől kezdve,  de nemrég ide,  Madridba költöztem a bátyámmal, egy szállodában dolgozok animátorként, mert.. 

- Miért költöztek el? -  vágott szavamba 

- Fontos ez most? 

- Minden fontos, el kell mondania mindent, csak  így tudok majd segíteni.

- A volt barátom folyamatosan zaklatott, miután szakítottunk, és ezt láttuk a legjobb lehetőségnek akkor. 

- Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk?  

-Közel két évig, sajnos - jegyeztem meg halkan 

-Sajnos?  Mi történt?  Miért szakítottak? 

-Megcsalt, sokszor, nagyon sokszor, azonban én mindig vissza mentem hozzá, mert tiszta szívemből szerettem. 

- Akkor mégis miért költözött el? 

- Mert elegem lett az egészből, talán még mindig szeretem, de nem úgy bánt velem, mint ahogyan azt kellett volna.  Sosem szeretett igazán. 

- Biztos ebben? 

- Miért csalt volna meg,  ha szeretett volna? - emeltem fel kicsit a hangomat, miért kérdőjelez meg 

- Ön szerint csak a fiatalember hibás ebben a történetben?  Maga ártatlan? 

- Miért ne lennék az,  maga semmit nem tud rólunk.  Nem ismer engem. Nem tuja milyen ő. Vert engem érti? Nem szeretett,  sosem. -  szinte kiabáltam vele, majd amikor tudatosult bennem, az hogy mit mondtam, szám elé kaptam a kezemet.  

- Ez volt az egyetlen ok? Ezért menekült onnét? 

- Mégis miért tettem volna? 

- Családi problémák, iskolai nehézségek, bármi más? 

- Mindenem megvolt. 

- Biztosan? És ön, hol van ön ebben a történetben? Saját maga elől menekül, nem igaz? - egyszerűen csak ledöbbentem szavain, mi az, hogy magam elől menekülök 

- Hogy micsoda? 

- Nem tudja ki is ön valójában, ezért elmenekül az esetleges kudarcok elől, így senkinek nem kell bizonyítania. Új élt, új helyen, csak eljátszik egy szerepet,  bárki lehet, hiszen itt senki sem ismeri milyen ön valójában. - azt hiszem valahol itt telt be igazán a pohár 

- Sajnálom, de nekem nincs energiám magával vitatkozni, akkor végeztünk is,  nem igaz? -  kérdeztem, majd felálltam és kisétáltam az rendelőből. A folyosón rögtön megtaláltam az ápolót,  aki ide hozott, és a kerekesszékkel azonnal vissza is fuvarozott a szobámba. Átvettem a kórház pizsamát és felvettem egy kényelmes melegítő nadrágot és egy meleg pulcsit és az ablak mellé ültem, felhúztam a térdeimet, kezemmel átkaroltam őket, fejemet rájuk hajtottam, és csak bámultam kifelé az ablakon.  Agyam azonban végig a doki szavain kattogott, tényleg menekülök saját magam elől, talán igaza van? Mégis miért tenném?  

Vagyok valaki. Tettem le már néhány dolgot arra a bizonyos asztalra, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mások nem így látják.  Elbizonytalanodtam, mi van ha igaza van? Mi van ha semmit sem érek és csak elmenekülök, anélkül, hogy megoldanám a problémáimat. A telefonom folyamatosan csipogott és csörgött is néha,  de ez most egy kicsit sem érdekel,  csak bámultam kifelé az ablakon,  az utcán hömpölygő tömeget figyeltem,  vajon ők is kerültek már ilyen helyzetbe,  mit tennének most a helyemben, mit szólnának ahhoz,  ha egy idegen egyszer csak a fejükön vágná, hogy az akik ők nem is léteznek, az csak egy szerep amit eljátszanak, hogyan reagálnának, változna valami ezután, vagy minden maradna a régiben? És nekem mit kéne tennem,  változnom kellene,  vagy jobb,  ha maradok az aki vagyok, ha egyáltalán létezem mások számára. Kinyílt az ajtó, és hallottam,  hogy valaki bejött,  de nem izgatott túlságosan. 

- Jól vagy? -  kérdezte,  leguggolt a székem mellé és egyik kezét a térdemre helyezte. -  Nem válaszoltál és a telefont sem vetted fel? Minden oké? -  csak egy pillanatra néztem rá,  ahogy tekintetünk találkozott, rögtön visszatértem az ablakhoz és az eget kezdtem bámulni. 

- Megvagyok. -  mondtam halkan 

- Biztosan rendben vagy? -  kérdezte újra és kezével államat megmozdítva arra kényszerített,  hogy szemébe nézzek. 

- Szerinted is hamis vagyok? - kérdeztem és egy könnycsepp gördült végig arcomon, csak értetlenül nézett rám? 

- Ki mondta ezt neked? 

- Hamis vagyok? -  kérdeztem újra és újabb könnycseppek gördültek le

- Sosem voltál az. -  mondta ki egyszerűen -  csodálatos vagy. -  törölte le maradék könnyeimet. 

- Köszönöm - szipogtam. Újra rá kellett jöjjek, hogy ő mellettem van, ha szükségem van rám, viszont az, hogy amit nyújtanom kéne ezért cserébe, talán sosem fogom megadni neki. Talán sosem leszünk úgy mint azelőtt. És ezt neki is tudnia kell.
- A doki zaklatott fel?
 -Erről most nem szeretnék beszélni
- Biztos?  - csak bólogattam  - Ettél ma már valamit? - nézett az ágyam mellett heverő asztalra, amin az aznapi összes fogásom pihent.
- Nem tudom, nem valószínű. - motyogtam halkan
- Enned kell valamit. - húzott fel a székről kezemnél fogva, egészen az ágyamig, undorral az arcomon bámultam az ételt - Hoznál nekem valami ehetőt? 
- Valami különleges kívánság? - nézett vissza rám az ajtóból
- Csoki, sok csoki - mondtam, mire elnevette magát és már itt sem volt.

20.FEJEZET : Talán nem kéne?

~"Harry szemszöge"~

Mégis mit képzeltem,  mintha ők majd megértenék ezt elsőre,  én sem tudtam felfogni,  pedig én tapasztaltam is.  Rossz ötlet volt átjönni,  szó nélkül vissza mentem a szobámba,  elegem volt ebből,  az egész helyzetből,  nyugodtan menjenek be,  próbálkozzanak nála,  én nem akarok mindent újra felidézni.  Újra bekapcsoltam a tv-t,  csakúgy mint egy órával ezelőtt,  levetkőztem és egy szál boxerben feküdtem be az ágyamban. A csatornák között szörföztem éppen,  amikor Sarah köszönt vissza a képernyőről, nem kapcsoltam tovább.
"..... Miszerint Harry Styles elhagyja a kórházat,  miután össze veszett barátnőjével, az ismeretlen forrás szerint a sztár megzuhant állapotban hagyta el a kórházat és képek is bizonyítják,  hogy órákig sétált a szakadó esőben.  Mire is lehet ebből következtetni?  Nem sokat tudunk barátnőjéről,  egy biztos kórházban van, és Harry Styles sokat van mellette,  azonban a mai tények alapján,  mégsem olyan tökéletes a kapcsolatuk mint gondoltuk.  További részletekért tartsatok legközelebb is velünk itt a Celebek a reflektorfényben, szép estét... " Mégis mi volt ez az egész,  tudtam,  hogy mocskosak az újságírók,  de hogy ennyire.  Egy: senki sem állította,  hogy egy pár vagyunk,  kettő: és ők semmit sem tudnak róla,  egyáltalán,  hogy beszélhetnek így róla.  Ugyan már csak hitegettem magam azzal,  hogy eljövök,  egy percet sem bírok ki anélkül,  hogy rá ne gondolnék,  tudom mit kért tőlem,  de nem tudom megtenni,  mellette kell legyek ahhoz,  hogy biztonságban tudjam őt. Azonnal öltözni kezdtem és a kórházba indultam,  meg megálltam egy éjjel nappali boltban és vettem egy csokor virágot. A kórházban már ismerősként fogadtak,  igazából akkor jövök és megyek amikor akarok,  elég sok pénzt fizetek is érte,  de ez mind megéri nekem.
-  Alszik már? - kérdeztem az éppen ügyeletes nővértől
- Megnézem.  -  mondta és intett,  hogy menjek vele,  az ajtóban megállt és bólogatott. Halkan nyitottam ki szobája ajtaját,  csak a hold fénye világította meg a szobát,  csend volt,  halk szuszogása megnyugtatóan hatott rám.  A virágcsokrot az asztalra helyeztem és a kis kanapén foglaltam helyet,  próbáltam mindezt halkan,  de nem igazán sikerült, ahogy leültem,  ő fordult egyet az ágyban,  és motyogni kezdett,  nem tudtam,  hogy beszél álmában,  próbáltam kivenni a szavakat,  kevés sikerrel. "Sze...sze..szeretlek,  én is szeretlek"  tisztán ejti ki a szavakat,  és közben mosolyog,  el sem hiszem,  hogy ezt hallom a szájából,  nem pont így képzeltem el,  ahogy először mondja nekem,  de ez is tökéletes,  és nem igazán érdekel ki is van az álmaiban,  mert még így is olyan valósnak tűnik. Levakarhatatlan a mosoly az arcomról,  és az amit belül érzek le írhatatlan.

Az elmúlt három nap ugyan így telt,  éjszaka a kórteremben virrasztottam és végig ott voltam vele,  szinte minden éjjel beszélt álmában és olyanokat mondott amiktől csak egyre biztosabb lettem abban,  hogy nem hagyhatom veszni a lehető legjobb dolgot ami velem történik,  csakis azért mert egyben nehéz  is. A mai éjszaka viszont más volt,  később is mentem,  de a nővérek nem akarták,  hogy bemenjek a kórterembe,  mert szinte biztos,  hogy ébren van, egész nap aludt. Így csak a folyosón ültem. Fáradt voltam, nem sokat aludtam, éreztem,  hogy hamarosan el fogok aludni, ezért egy kicsit kényelmesebb pózt vettem fel,  már amennyire ez lehetséges egy műanyag széken.

~"Sarah szemszöge"~

Mellettem volt minden éjszaka, amióta elküldtem, mindig vissza jött,  tudtam hogy mellettem van. Reggel egy csokor virág fogadott. Nap közben üres volt a kórház nélküle. Esténként úgy feküdtem le,  hogy tudtam mellettem lesz. Ma viszont valami nem úgy történt, ahogy kellett volna, a reggeli vérvétel után rosszul lettem és az egészet napot átaludtam. Éjszaka meg sem próbáltam aludni,  nem tudtam volna,  csak feküdtem a sötétben és vártam,  hogy végre újra mellettem legyen,  de nem jött,  nem tudom mi történt.  Hajnali 3 óra lehetett, magamhoz vettem a laptopomat amit a bátyám hozott be tegnap. A DVD amit Harry még napokkal ezelőtt adott, az éjjeli szekrényem fiókjában hevert, régóta meg akartam nézni, de erre eddig nem volt lehetőségem. Lassan helyeztem be a meghajtóba a DVD-t, és nyitottam meg a fájlokat. Az egyik egy prezentációhoz hasonlító dolog, a másik pedig egy videó. A prezentáció mellet döntött,  nem tudom miért is,  de talán így kellett történnie, a fül hallgatómat a fülem dugtam és kettőt kattintva a kis ikonra elindult az amire egészen eddig nem emlékeztem:

A kép kockák újra és újra játszódtak le a fejemben, majd megnyomtam az újra indítás gombot. Egyszerű,  de lényegre törő mondatok, szavak előzték meg a képeket, minden ott volt ami számított, halványan mintha tényleg emlékeznék ezekre a dolgokra, csak az utolsó néhány másodpercben tűnik fel a zene. Becsukom az ablakot,  majd megnyitom a videót, a a dallam ugyanaz,  csak sokkal hangosabban, a képernyőn tökéletes alakja jelenik meg, s halkan énekelni kezdi a dalt, szavai melyről törnek elő, arca tökéletesen mutatja a fájdalmat, karcos hangja csak még jobban hangsúlyozta szavai súlyát. Kiráz a hideg, a dalszöveget kezdem figyelni,  csukott szemmel hallgatom és egy pillanat alatt megértem, mi mindent is tönkretettem egyetlen szóval. A bűntudat egyre növekszik lelkemben, és az érzés, hogy annyi fájdalmat okoztam neki, elmondhatatlan. Hangja halkul, majd elcsendesül a zene, az üresség marad csak, amitől egyszerűen rosszul vagyok, az üresség amit neki okoztam, azonban sokkal rosszabbul hát rám. Nem kapok levegőt, meg kell mosnom az arcomat, el kell jutnom a fürdőbe. Nagy nehezen feltornázom magamat, lassan kelek fel az ágyról,  gyenge lábaim neheze tartják meg testemet, egy pillanatra elvesztem egyensúlyomat, az asztalba kapaszkodom,  de az a kerekei miatt megmozdul,  és a váza a gyönyörű virágcsokorral együtt felborul és legurul az asztalról. A váza szilánkokra törik,  persze a legjobbkor történik minden, az ágyam végénél a földre térdelek,  és próbálom összeszedni a nagyobb szilánkokat, tenyerembe pakolom őket,  kicsit szorítok a fogáson,  nehogy kipotyogjanak.  Hirtelen óriási fájdalmat érzek és a földre dobom az üveg darabokat, mély seb húzódik végig bal tenyeremben,  a vér megállás nélkül folyik végig a kezemen, remegni kezdek,  el kell jutnom az ajtóig,  segítséget kell kérnem.  A nehézségek ellenére sikerül felállnom, jobb kezemmel a balt szorongatva, totyogok kifelé, óvatosan nyomom le a kilincset. Az ajtó nyitódására,  Harry mocorog,  lassan nyitja ki fáradt szemeit.
- Kérlek, szólj valakinek -  suttogom halkan
- Mi történt?  - mondja rekedtes hangján, s kezei közé fogja enyémet
- Csak szólj valakinek -  hajtom le fejemet, óvatosan engedi el kezemet,  és felpattanva rohan a nővérpult felé. Össze vissza beszél,  de az ápoló szerencsére megérti,  és hozzám siet.  Vissza megyünk a szobámba, az ágyra ülve próbálom lenyugtatni magam, a törött üveg, a virágcsokor és néhány vércsepp a földön újra felidézni benne, csodálatos zöld íriszeit, szomorúság bujkált szemében. Az ajtónak támaszkodva áll a kórteremben,  szabad kezemmel intek neki,  azonnal mellettem terem,  megpaskolom magam mellet az ágyat, az jelezve, hogy foglaljon helyet, gyengéden ül le,  közel hozzám, amely egyáltalán nem zavar.  A maró érzés a bal kezemben csontig hatol, fejemet mellkasának döntöm, és másik kezemmel karjába kapaszkodom, a fájdalom nem enyhül, érzem ahogy a nővér összevarrja a sebet. Harry hátamat simogatva próbál nyugtatni. Könnycseppek szaladnak végig arcomon, majd sötétszürke pólóján landolnak,  talán soha életemben nem éreztem még ilyen nagy mértékű fizikai fájdalmat. Halkan szipogva húzódtam el Harrytől,  amikor a nővér kész lett, és azonnal távozott is a kórteremből, Harry is követte volna példáját,  ha nem szólok utána.
- Van kedved sétálni? - kérdeztem alig hallhatóan
- Persze, - fordult vissza hozzám, és óvatosan segített fel az ágyról.
-Merre induljunk?
-Hát nem sok lehetőség van. - mosolygott, és szépen lassan indultunk el a folyosón, erőtlen voltam, nem sok kellett volna ahhoz, hogy összeesek. Tegnap ebéd óta nem ettem semmit. De beszélnünk kellett, így ha fél lábon is, de megoldom.
-Megnéztem a videót g nagyot sóhajt - tényleg annyiban hagytuk?
- Hát eléggé úgy néz ki.
- Miért?
- Így láttuk jónak.
- És jó ez így?
- Igen, vagyis nem, nem tudom. - magyarázott zavarodottan
- Sajnálom. Viszont egy valamit kérdeznem kell?
- Nyugodtan.
- Ugye nem feküdtünk le? - tettem fel ezt a hülye kérdést, és azonnal röhögésben törtünk ki.
- Nem, biztosan nem.  - mondta még mindig kacagva.
- Akkor jó
- Hé!! - vette magára rögtön
- Nem úgy értettem, jó lett volna, vagyis, mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.-  úr isten én nem vagyok normális, mi volt ez az egész, tiszta ciki. Aztán szédülni kezdtem, a falnak dőltem, megelőzve az,  hogy összeessek, óvatosan csúsztam le a fal mentén a padlóig
- Jól vagy? - guggolt le mellém
- Csak kicsit megszédültem - felhúztam térdeimet, átkaroltam őket, és megtámasztottam fejemet. - vissza megyünk? - kérdeztem, tökéletes arcát bámulva.
 - Persze - karolt belém, és segített felállni, azonban lábaim, nem igazán bírták el súlyomat, így szinte rögtön összecsuklottam. Óvatosan emelt fel, és ölében tartott, amolyan menyasszonnyi stílusban, fejemet mellkasának döntöttem, lehunytam szemeimet, mélyen szívtam be illatát, nagyon ismerős volt. Szépen lassan ballagott vissza a folyosón, majd bevitt a kórtermembe, és gyengéden lerakott az ágyba. Az ajtó felé tartott, amikor szólásra nyitottam a számat:
 - Újrakezdjük? - kérdeztem elcsukló hangon, gondolataiból kizökkentve meredt rám
 - Biztosan ezt akarod?
 - Talán nem kéne?
 - Nem tudom.. - hajtotta le a fejét szomorúan - Nem valószínű , hogy sikerülne..
 - És ha mégis.
 - Rendben..- mondta halkan - akkor reggel. - és égszerűen csak kisétált a szobából.

Sziasztok!!! Hát ez a rész is megérkezett, a videót remélem el indítja, ha nem kérlek hagyjatok kommentet, és próbálom kijavítani a hibát. A blog remélhetőleg egy átalakításon fog átesni hamarosan. Köszönöm, hogy ilyen kitartóak vagytok, örülnék néhány kommentnek és feliratkozónak is... Nagy ölelés: *Anna*