~"Sarah szemszöge"~
Hallottam, ahogy az orvos azt mondta Dannak, hogy kritikus az állapotom, nem is tudom pontosan mit jelent ez, de van egy olyan érzésem, hogy nem túl sok jót. Talán olyan mintha már biztosan tudnák, hogy nem fogom sokáig bírni. Megszámlálhatatlan mennyiségű cső és vezeték csatlakozik a testemhez, nem tudom milyen érzés, az amikor egy csövet vezetnek le a torkomon, pedig velem történik, éreznem kellene. Tisztán emlékszem, mindenre, ami akkor történt. Egyik kezemben a nemrég vásárolt karamellás capucchinóm, a másikban pedig a telefonom, azt a bizonyos SMS-t írtam neki, eldöntöttem, hogy írok, mert ezt meg kell beszélnünk, már majdnem elküldtem, amikor leléptem a járdáról, majd hangos dudaszó kíséretében repültem vagy 5 métert, és belecsapódtam a kemény betonba.Ez után kezdődött csodás életem egy napja, majd már a kórházban keltem fel. Anyáék már egy napja megérkeztek, és azóta nem hagyták el a kórházat, nem szeretek a közelükben lenni, mert nem vagyok képes édesanyám zokogását hallgatni, csak borzalmasan érzem magam tőle. Csakis az én hibám miatt vagyunk itt, jobban kellet volna figyelnem. Ma is, mint tegnap, hajnali négy óra körül lementem a kórház kertjébe és onnét néztem a napfelkeltét, csend van, ilyenkor még mindenki alszik.Valamiféle szellem szerűség lehetek, hiszen az emberek nem látnak, de nem tudok átmenni a falon, ugyan úgy ki kell nyitnom az ajtót, hogy kijussak egy szobából, de az emberek ezt nem veszik észre. Nem eszem, iszom, és nem járok wc-re. Az emberek mozgolódni kezdenek, kimegyek a kórház elé, csak figyelem az embereket, leülök egy padra, egy ídős bácsi foglal helyet mellettem.
- Szép reggelt kisasszony! Hát maga mit keres itt ilyen korán, csak nem beteg? - hozzám beszél, körülnézek, de mindenki csak elrohan mellettünk, végig rám nézett amikor beszélt, lehet hogy lát engem.
- Csak nézem az embereket. - válaszolok neki, amire elmosolyodik
- Még soha nem láttam magát itt? Történt valami?- biztosan lát, lehet, hogy ő az egyetlen
- Semmi különös - mondom, s egy könnycsepp gördül le az arcomon, gyorsan letörlöm
- Ne aggódjon el fog jönni - mondja kedvesen, furcsán nézek rá nem értem mire gondol, újra körbenézek, amikor egy ismerős arcot látok befordulni a sarkon. Ez tényleg ő, eljött, el sem hiszem, gyorsan szedi lépteit, majd megáll az öreg bácsi mellet. Végignézek rajta, nagyon lefogyott, arca beesett, és látszik, hogy nem sokat aludt. Felállok, alakját figyelem, Megkérdezi a bácsit, hogy ez e a városi kórház, majd miután megkapja a válasz a recepcióhoz siet, csak állok ott.
- Magához jött nem igaz? - kérdi a bácsi, csak bólintok - Menjen utána, minden rendben lesz.- futok, szaladok utána, ahogy a recepcióhoz ér, próbálja rendbe hozni felgyorsult légzését.
- Egy lányt keresek, tegnapelőtt hozták be, az intenzíven van - mormolja rekedtes hangján. - Sarah, Sarah Wolf - fájdalommal ejti ki nevemet, lehunyja a szemét, majd újra szólásra nyitja száját - Itt van még, ugye? - beleborzongok ebbe a kérdésbe, megfordult a fejében, hogy már nem vagyok az élők sorában, mit tettem mégis miért kell ennek megtörténnie. Össze szorítom a szemem, nem ez csak egy rossz álom, ébredj fel, Sarah ébredj fel, ÉBREDJ fel!!!!! Kinyitom a szemem, nem változott semmi, kivéve egy dolgot, már nincs itt, a lifthez szaladok, fel kell érnem az emeltre, meg kell találnom őt, újra látni akarom az arcát. Ott áll a kórtermem ablaka előtt, kezeit az üvegre tapasztja, nagy levegőt vesz, majd kifújja, amitől bepárásodik az üveg, egy S betűt rajzol a párába majd a szüleimhez, és Danhez fordul.
- Annyira sajnálom - suttogja halkan, majd elrohan, a lépcsőházba megy, vele tartok, nem fogom egyedül hagyni. Megy felfelé pár fordulót, majd a tetőre megy. Leült az ajtó tövébe, majd megszorította a nyakláncát, becsukta a szemét, és azt suttogta: "Annyira hiányzol". A nyakamhoz emeltem a kezem, ott lógott az ő nyaklánca, emlékszem utolsó este elcseréltük, nála volt az enyém. Leültem mellé, majd a medált szorongatva csak négy szót mondtam neki: "te is nekem Styles"
~" Harry szemszöge"~
Biznom kell abban, hogy Sara erős lány meg sem fordulhatna a fejembe, hogy nem ébred fel. Mégsem tudok másra gondolni csak arra ha ........... könnyek folytak végig az arcomon. Meg kell nyugodnom nem lehet, hogy most összeomoljak. Már vagy 20 perce a tető szélén áltam amikor ajtócsapódást hallottam. Lou jött fel a tetőre mikor megláttam azonnal el hátráltam a tető széléről nehogy azt higgye valami butaságon töröm a fejem.
-Oh, Harry úgy sajnálom.-futott hozám sírva. Átöleltem mindketönknek kellett ez ahoz, hogy kicsit megnyugodjunk.
-Gyere mennyünk vissza beszélni akarok a szüleivel.
~''David szemszöge''~
Három hete kómában van a lányom, az orvosok szerint ha az elkövetkező héten sem történik semmi nem érdemes kómában tartani, természetesen mindenki ellenzi ezt, nem engedhetjük meg hogy lekapcsolják a lelegeztetőgépről. Az angliai barátai nagyon kedvesek, volt időnk megismerni őket. Harryvel sokat beszélgettem, nem tudtam, hogy volt köztük bármilyen kapcsolat is, Sarah említette, hogy van egy fiú, de nem sokat beszélt róla, aztán jött egy hosszú depressziós időszak, nem tudtuk mi történt. Harry elmesélt minden, hogy hogyan is kezdődött a kapcsolatuk, az hogy miért döntött úgy, hogy elfelejti Saraht, de nem sikerült neki, aztán amikor megtudta, hogy balesete volt, azonnal ide repült. Végig magát okolta a történtek miatt. Egy percre sem hagyta el a korházat, ő volt a legpozitívabb ember, ő tartotta bennünk a lelket. Vissza kellet utazniuk, ekkor sem feletkezett meg a lányomról. Minden nap tizenegy óra körül egy futár egy csokor virágot hozott, egy kis levéllel. Csak 2 szó volt a papíron: TARTS KI .... H.
Egy reggel, már a futárt vártuk, amikor valami komplikáció lépett fel Sarahnál, és azonnal meg kellet műteni, semmi előjele nem volt az egésznek, hirtelen csak belső vérzés lépett fel nála, a műtő előtt várakoztunk, a feleségem napok óta csak zokog, de ez a műtét most még jobban megviseli. Aztán megjelent a futár a csokor virággal, átvettem tőle, kihajtogattam a kis levelet, nem a szokásos szöveg állt benne. Mintha Harry érezte volna, hogy valami nincs rendben: NE MENJ MÉG.... H. Martinának mutattam a kis papírt.
- Hívd fel, tudnia kell róla. - bólintottam, amikor a műtő ajtaja kivágódott, két ápoló sietett ki rajta, az egyik megállt mellettünk a másik tovább rohant.
- Hogy van a lányom ?? - kérdeztem tőle.
- Az orvosok mindent megtesznek azért, hogy vissza hozzák. - mondta lehajtott fejjel, mindent megtesznek azért, hogy vissza hozzák, ugye nem.
- Leállt a szíve műtét közben, nagyon gyenge a szervezete, nem valószínű, hogy túléli.- meg fog halni a lányom, könnyek kezdték mardosni az arcomat, nem halhat meg a lányom, az én egyetlen kicsi lányom. Vissza jött a másik nővér is két csomag vérrel a kezében, majd bementek a műtőbe. A földre pillantottam, az a gyönyörű csokor ott hevert a padlón, nem adhatja fel, itt van ez a fiú aki életét adná érte, azt mondta még soha nem szeretett így senkit sem, belepusztulna a fájdalomba, ha megtudná, hogy a szerelme élet halál között lebeg.
~''Sarah szemszöge''~
Hangos kiabálásra ébredtem, műtőbe viszik a testemet, nem tudom mi történt, de megyek utánuk, bemegyek a műtőbe, majd a sarokban megállok az infúzió mellet, a főorvos megkéri a nővért hogy altassanak el, és már kezdhetik is a műtétet. Szikét mondja az orvos, kedvenc nővérem eközben az arcomhoz hajol, végigsimitja azt, majd a fülembe suttog.
- Kincsem légy erős, rajtad áll az egész, mész vagy maradsz, te döntesz. Ha van egy kis életerő még benned azt most kapd elő, szükségedlesz rá. - szóval rajtam áll élek, vagy halok, szavai erősen hatnak rám, csak bámulok magam elé, aztán az eddig megnyugtatóan csipogó életjeleimet jelző gép hangos folyamatosan sípoló hangot ad ki. Hát azt hiszem vége van, ennyi volt, vakító fény jelenik meg előttem. Kis jelenetek az életemből, lassan játszódnak le előttem, a családom, a barátaim, mindenki aki egy kicsit is hagyott bennem valami nyomott itt van. Majd hirtelen másik helyszínre kerülök, egy temetőben vagyunk, zuhog az eső, mindenki feketében, anyáék melett ott egy óriási fénykép rólam, a ballagásom utáni vacsorán készült szerettem ezt a képet. Felkaptam a fejem amikor Louis állt a pap mellé, búcsúbeszédet mondott.
~Sarah Wolf. Gyermek, barát, csak egy ismerős arc, talán szerelem. Mindenkinek jelentett valakit egykor. Néhány hónapja ismertem csak, talán úgy gondoljátok nem is ismertem igazán, de nagyon is jól ismertem őt. Életvidám lány volt, az egyik legcsodásabb teremtménye ennek a világnak, közvetlen, gyönyörű, de miért is mondom ezt, mindenki ismerte őt. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de úgy gondolom sosem akart volna olyan temetést ahol mindenki sír, sírunk, hisz hiányzik nekünk, emlékezzünk most rá úgy ahogy ő is szeretné, hogy emlékezzünk, tartsuk csak meg a jót, csak a boldog percek maradjanak meg. Hiszen ő is ilyen volt, boldog, mindig mosolygós. Sokszor elhangzik a számból egy mondat, CSAK A PILLANATNAK ÉLJ, MERT MINDEN MÁS BIZONYTALAN , életemben egyetlen emberrel találkoztam aki ilyen volt, Sarah.~
Ahogy befejezte a beszédet a képemre pillantottak, mindenki mosolygott. Az első sorban megpillantottam őt, fekete öltönyét mintha rá öntötték volna, kalapja arcát takarta, csak a földet bámulta, egy szál fehér rózsa pihent a kezében. Vége lett a szertartásnak, az emberek lassacskán eltűntek, ő ugyanott állt, majd amikor már senki sem volt a sír körül odalépett hozzá, beszélni kezdett, könnyek gördültek végig arcán
- Hiányzol, felemészt az, hogy nem melletted ébredek, hogy nem hallom csilingelő nevetésed, hogy nem látom minden nap a mosolyod. Azt kívánom bárcsak nem szerettem volna beléd, talán most nem itt lennénk. Remélem gondolsz rám ott fenn. - nem ez nem történt meg, ez nem lehet, nem halhatok meg. Tényleg én irányítom ezt az egészet, én döntök mindenről. Fel kell ébrednem, gyerük, kelj fel Sarah, kelj fel!!!!!
Remélem tetszett a rész. Utólag is nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, és boldog új esztendőt. :) Nagy ölelés : *Anna*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése