2015. április 15., szerda

22.FEJEZET: Csak el innen

Sziasztok Drága Olvasók! Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam időben hozni a részt, de nem akarok kifogásokat keresni, próbálom a legjobbat kihozni magamból, de ez nem mindig sikerül. Talán velem most valahogy így volt: " Van ihlet, de nincs idő, van idő, de nincs ihlet" Remélem azért ez a rész kárpótol benneteket valamennyire. Jó olvasást, szívesen fogadok véleményeket is ... :) Nagy ölelés: *Anna*


Pretty Little Liars | via Tumblr



~"Sarah szemszöge"~


Három hét telt el az első pszichiátriai kezelés óta, már csak ezért vagyok kórházban, teljesen feleslegesen pazarlom az időmet a négy fal között, maximum egy - két vizsgálat van naponta, a kezelések kétnaponta vannak. Anyuék még a városban vannak, de Harry-nek vissza kellett mennie Londonba, persze a kapcsolatot folyamatosan tartjuk és órákat beszélünk egy nap, de az mégsem olyan mintha itt lenne, de a munkáját nem hanyagolhatja, és ezt teljesen megértem.
Ma újra megyek a doktor úrhoz, sok minden változott azóta, sokkal többet mondtam el neki mint amennyit szerettem volna, csakis azért mert ő kényszerített, sosem mondtam volna neki azokat a dolgokat, amiket még magamban sem tisztáztam. Minden egyes alkalommal a fejemhez vágta azokat a dolgokat, amik megfordultak már bennem, de sosem mertem feltenni magamnak ezeket a kérdéseket. Ő megtette, ezzel porig rombolva azokat a falakat amiket nagy nehézségek árán felépítettem magam köré. Előásta azokat a régi dolgokat amiket már rég eltemettem magamban, és bíztam benne, hogy soha többé nem lesznek az életem részei, most mégis itt tartunk. Idegileg tönkretett, amikor Harryvel beszéltem, feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, de mindig elintéztem amolyan " csak fáradt vagyok" ; "lehangol a kórház" ; "hiányzik a társaságod"  mondatokkal, és már tudta is, hogy nem kell tovább faggatni, mert úgy sem tud többet kihúzni belőlem. 
Miután megettem az eddigi legpocsékabb ebédet ami létezik egy nővér jött be hozzám és közölte, hogy az agyturkász vár.  Szokás szerint tiszta ideg lettem mint mostanában a kezelések előtt. Utálom ezt az egészet, a sírás kerülget, amennyire csak tudom húzom az időt, a lehető leglassabban sétálok végig a folyosón a liftig, bárcsak bennragadnék, és órákat töltenének azzal, hogy kiszabadítsanak, és akkor nem kellene ezt az egészet végéig szenvedni. De úgy látszik ez a tervem nem jött össze,  a lift tökéletesen halad lefelé, kiszálltam, kétszer balra fordultam, majd jobbra és a harmadik ajtó előtt állva még meg fordult bennem,  hogy elszaladok,  de a kórházi pizsamában nem sokáig jutottam volna,  ezért inkább felvettem legkeményebb álarcomat és magabiztosan nyitottam be a rendelőbe. Azonban ahogy megpillantottam, azt a gonosz, álszent mosolyt az arcán lábaim remegni kezdtek és minden bátorság elszállt belőlem.
- Jó reggelt! Jól látni önt Ms. Wolf. Hogy vagyunk ma?
- Napot - mondtam hanyagul - Egyre rosszabbul.
- Ugyan már, süt a nap, végre tavasz van. Hogy lehet ilyen lehangolt?
-Magával kell beszélgetnem - mormogtam a bajuszom alatt,
- Tessék?
- Semmi, semmi, tényleg szép időnk van. -  még szerencse, hogy süket, mosolyt erőltetve bámultam rá.
- Hát kezdjünk is neki, hol is tartottunk legutóbb?
-A baleset okainál.
-Igen hát annál, hogy magában keresse a hibát és ne holmi nemlétező szerelmi bánatában.  Az öngyilkosság nem játék - az állam a padlót súrolta,  hogy milyen öngyilkosságról magyaráz ez nekem.
- Én nem akartam öngyilkos lenni,  ezt nem feltételezheti rólam. 
-Nem is feltételezés volt.  Ez egy tény az én feladatom pedig az, hogy megértéssel önnel nem volt ennek semmi, de semmi értelme.  - Hogy gondolja ezt,  az én életemet talán én jobban is merem mint maga. -  Úgy éreztem mindjárt lefordulok a székről. És ő csak folytatta.
-Azt hiszi annak a fiúnak számított valamit,  csak egy futó kaland volt és ha netalántán összefutnak azt se fogja magáról tudni ki volt,  mint ahogy ön sem emlékszik rá.  Ez azért van mert nem jelentett számára semmit.  - könnyek csorogtak végig az arcomon, de csak folytatta - Ha jelentett volna neki valamit is, most ön mellet lenne, de látja valahol, fogadni mernék,  hogy azóta sem beszéltek. - bőgve pattantam fel a székről, és az ajtóból visszafordulva üvöltöttem neki,
- Semmit sem tud rólunk!  - végig rohantam a folyosón egészen a lépcsőházig, gyalog tettem meg az emeleteket, normál esetben valószínűleg már rég feladtam volna,  de ez most nem tettem csak fel akartam érni a szobámba, felhívni azt az egyetlen embert aki most rendbe tudna hozni. A leghosszabb az egészben az, hogy kezdtem kételkedni magamban, benne, csak azon járt az agyam, amiket a doki mondott, igaza van,  öngyilkosság kísérlete állt a háttérben, a tudatalattim tette, vagy csak szimplán véletlen volt. Mintha a lépcsőfokok nem fogynának, kezdek fáradni, de az sírás ezt is elnyomja, kétszer esek térdre felfelé menet, de felállok és folytatom tovább, mert elég erős vagyok ehhez, ez nem foghat ki rajtam. 9. emelet, megérkeztem, mielőtt elhagynám a lépcsőházat, a falnak dőlök próbálom rendezni szapora légzésemet, kevés sikerrel, de végre kapok levegőt, és nem csak foltokat látok, mint az előbb. A nővérpult üres, így könnyen jutok el szobámba, megkeresem a telefonomat az éjjeli szekrény fiókjában,  visszalépek az ajtóhoz,  kulcsra zárom,  és vállammal neki támaszkodom. Nagy nehezen megtalálom a tárcsázandó számot, hosszan megnyomva kezdeményezek hívást. Kicsöng.... Kicsöng.... Kicsöng...
-  Üdvözlöm, Harry Styles jelenleg nem elérhető, kérem hagyjon üzenetet.-
  Nem, nem, nem, szükségem van rád, vedd fel,  és újra próbálkozom,  csak hangposta, nem lehet igaz, szükségem van rád. Hangom megremeg, és megint rám tör a sírás, lecsúszok az ajtó mentén a földre, kezemben a telefonomat szorongatva ismétlem meg a hívásokat, de nem járok sikerrel és a legborzasztóbb az , hogy igaza lett az orvosnak, azt hittem fontos vagyok neki, nem vettem észre azt amit a vak is látott, csak a baleset miatt tartotta velem a kapcsolatot, nem kellettem neki,  akkor sem és most sem kellek. Még egy utolsó próbát teszek, hosszan nyomom a hívás gombot, visszatartott lélegzettel emelem a telefont a fülemhez, kicsöng......kicsöng, és így megy ez tovább, kezdem egyre elveszteni a reményt, azonban az utolsó pillanatban felveszi a telefont.
 - Baj van? - kérdezi aggodalommal hangjában.
 - Miért nem vetted fel? Szükségem volt rád, de te nem voltál itt. hol vagy most? - hadartam kérdéseimet, csak egy mély lélegzettet hallottam a vonal túlsó oldaláról.
 - Kapcsold be a tv-t, a 12-es csatornát. - értetlenül álltam a dologhoz
 - Mégis miért, most rád van szükségem, nem a tv-re.
 - Kapcsold be azt a kiba**ott tv-t - emelte fel hangját, mely kicsit megrémisztett
 - Jó, rendben - mondtam halkan, és a tv-hez vonszoltam magam, nem tudtam hova tenni, idegességét, csak beszélni akartam vele ennyi az egész.
 - 12-es csatorna? -  kérdeztem tőle
 - Igen. - Csatornát váltottam, megdöbbentem a látványon, élő adásban zargattam és most azt mutatják, hogy az egyik sarokban telefonál, és én vagyok a vonal túlsó végén.
 - Annyira sajnálom, nem akartalak zavarni, csak ...
 - Sosem zavarsz - mondta, és a kamerába nézett és egy mosolyt küldött, ami nekem szólt, én tudtam - mi a baj?
 - Szeretnék végre hazamenni, vagy ha nem is haza, csak el innen.
 - Történt valami? A kezelés az oka? Mit mondott az a balf*sz megint? - kérdezte egyre idegesebben, engem pedig megint a sírás kerülgetett.
 - Kérlek csak vigyél el innét, nem akarok tovább itt maradni. - mondtam már sírva a telefonba.
 - Amit itt végzek repülőre szállok, maximum 4 óra és ott vagyok, addig kérd el a zárójelentésedet, mond, hogy saját felelősségre távozol. Ha odaértem mindent megbeszélünk rendben?
 - Ok, addig összepakolok, de siess, nagyon hiányzol. - és kinyomtam a telefont. A képernyőre pillantottam, felhangosítottam, hogy halljam az interjút. Ahogy Harry újra helyt foglalt a kanapén, rögtön őt mutatta a kamera, " Te is hiányzol" formálta ajkait hangokat nem ejtve. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy minden kétség ami felmerült bennem teljesen felesleges volt.















2015. március 14., szombat

21. FEJEZET: Csodálatos vagy

Untitled



~"Sarah szemszöge"~

Csak néztem ahogy kisétál, helyet foglal a folyosói széken és a kis beszélgetésünk percek alatt a múltba veszik. Telefonomhoz nyúlok,  és az SMS menüpontra kattintva megnyitom azokat és Harry nevét kezdem keresni,  nem tartott sokáig, a második helyen szerepelt. "Van egy piszkozat üzenete erre a címre" Elküldi - Csak olvasás - Törlés. A csak olvasást választottam, "...Elmondanám,  hogy mennyire szeretlek, még mindig, és nem utolsó sorban elmondanám,  hogy borzasztóan hiányzol." Fontosabb volt nekem, mint bárki valaha is, talán értem miért, de én nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna,  nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármibe ilyen könnyen belemenjek. Nem tudok úgy ránézni mint ahogy akkor tettem, most csak egy barát,  vagy talán még annyi sem. Kitöröltem a piszkozatot, és egy új üzenet írásába kezdtem.

" Sarah vagyok,  örülök hogy megismerhetlek. "


" Harry,  úgyszintén " -  jött hamar a válasz 

"  Átküldenéd azt a képet? "




"  Melyiket? H. "

"  Amin együtt vagyunk, amit a levélhez csatoltál, nem találom. "



" Nálam van, de persze átküldöm. H."

Mosolyogva néztem közös képünket,  nem tudom mi volt köztünk és azt sem, hogy mi lesz, de nem akarom elsietni az egészet. Nem tehetem meg azt,  hogy úgy teszek mintha minden rendben lenne, mert nincs így, sajnálom azt ami történt, de valószínűleg nem csak én voltam a hibás, ehhez ketten kellettek, ha olyan nagy szerelem lett volna, nem így végződött volna. Most megpróbálok minden megtenni azért, hogy amim a baleset előtt volt ne veszítsem el, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Nap mint nap tapasztalom,  hogy vannak akiknek fontosabb vagyok mint azt gondolnám, de nekem nem megy ilyen könnyen, nem tudom, hogy akarom e ezt az egészet, talán jobb lenne, ha nem erőltetném, nem tudom tudok e majd olyan lenni mint a baleset előtt, nem tudom, hogy reagálok majd emberekre, érzésekre, egyszerűen csak átlagos dolgokra. Talán a pszichiáter tud majd ebben segíteni, ma lesz az első kezelés és bízom benne, hogy új erőt ad majd ahhoz, hogy tovább folytassam. Kicsit félek is tőle, mert tudom, ő lesz az egyetlen ember aki a szemembe fogja mondani a teljes igazságot. Olyan dolgokat vág majd a fejemhez, amiket senki sem mert azelőtt. A délelőtt hamar eltelt, Harry nem volt bent,  de végig SMS-eztünk csak beszélgetünk, semmi komoly dologról csak hülyeségekről, egy hullámhosszon mozogtunk, pedig még csak néhány napja ismerem, vagyis nem de ez most nem számít. Most lesz az első beszélgetés, hamarosan indulnom kell, azonban előtte meghallgatom még az egyik kedvenc számomat. fülhallgatómat a fülembe dugva indítottam el a lejátszót, ajkaim halkan formálták a szavakat, kívülről fújtam  a dalt.  Még javában tartott a dal, amikor az ajtón egy ápoló lépett be,  és elkísért az pszichiáterhez.  Első ránézésre tipikus öreg,  sokat megélt, tudálékos férfinek tűnt. 
- Üdvözlöm! George Larsson vagyok a kezelőorvosa. -  stílusa rosszabb volt mint gondoltam, a szavakat csak úgy köpte nekem, mintha egy kutyához beszélne. - Ez az első alkalom igaz? 
- Sarah Wolf, igen még új vagyok. -  ráztam kezet vele és egy mosolyt erőltettem arcomra,  de még csak fel nézett,  arrogáns hangneme zavart leginkább, mégis hogy lehet valaki így pszichiáter, hogy foglalkozhat egy ilyen ember betegekkel. 
- Szóval autó baleset,  három év maradt ki? 
- Úgy,  ahogy mondja.  -  helyeseltem 
-kezdjük az elején,  meséljen magáról Sarah. 
- 19 éves leszek hamarosan,  a szüleimmel Barcelonában éltem születésemtől kezdve,  de nemrég ide,  Madridba költöztem a bátyámmal, egy szállodában dolgozok animátorként, mert.. 
- Miért költöztek el? -  vágott szavamba 
- Fontos ez most? 
- Minden fontos, el kell mondania mindent, csak  így tudok majd segíteni.
- A volt barátom folyamatosan zaklatott, miután szakítottunk, és ezt láttuk a legjobb lehetőségnek akkor. 
- Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk?  
-Közel két évig, sajnos - jegyeztem meg halkan 
-Sajnos?  Mi történt?  Miért szakítottak? 
-Megcsalt, sokszor, nagyon sokszor, azonban én mindig vissza mentem hozzá, mert tiszta szívemből szerettem. 
- Akkor mégis miért költözött el? 
- Mert elegem lett az egészből, talán még mindig szeretem, de nem úgy bánt velem, mint ahogyan azt kellett volna.  Sosem szeretett igazán. 
- Biztos ebben? 
- Miért csalt volna meg,  ha szeretett volna? - emeltem fel kicsit a hangomat, miért kérdőjelez meg 
- Ön szerint csak a fiatalember hibás ebben a történetben?  Maga ártatlan? 
- Miért ne lennék az,  maga semmit nem tud rólunk.  Nem ismer engem. Nem tuja milyen ő. Vert engem érti? Nem szeretett,  sosem. -  szinte kiabáltam vele, majd amikor tudatosult bennem, az hogy mit mondtam, szám elé kaptam a kezemet.  
- Ez volt az egyetlen ok? Ezért menekült onnét? 
- Mégis miért tettem volna? 
- Családi problémák, iskolai nehézségek, bármi más? 
- Mindenem megvolt. 
- Biztosan? És ön, hol van ön ebben a történetben? Saját maga elől menekül, nem igaz? - egyszerűen csak ledöbbentem szavain, mi az, hogy magam elől menekülök 
- Hogy micsoda? 
- Nem tudja ki is ön valójában, ezért elmenekül az esetleges kudarcok elől, így senkinek nem kell bizonyítania. Új élt, új helyen, csak eljátszik egy szerepet,  bárki lehet, hiszen itt senki sem ismeri milyen ön valójában. - azt hiszem valahol itt telt be igazán a pohár 
- Sajnálom, de nekem nincs energiám magával vitatkozni, akkor végeztünk is,  nem igaz? -  kérdeztem, majd felálltam és kisétáltam az rendelőből. A folyosón rögtön megtaláltam az ápolót,  aki ide hozott, és a kerekesszékkel azonnal vissza is fuvarozott a szobámba. Átvettem a kórház pizsamát és felvettem egy kényelmes melegítő nadrágot és egy meleg pulcsit és az ablak mellé ültem, felhúztam a térdeimet, kezemmel átkaroltam őket, fejemet rájuk hajtottam, és csak bámultam kifelé az ablakon.  Agyam azonban végig a doki szavain kattogott, tényleg menekülök saját magam elől, talán igaza van? Mégis miért tenném?  
Vagyok valaki. Tettem le már néhány dolgot arra a bizonyos asztalra, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mások nem így látják.  Elbizonytalanodtam, mi van ha igaza van? Mi van ha semmit sem érek és csak elmenekülök, anélkül, hogy megoldanám a problémáimat. A telefonom folyamatosan csipogott és csörgött is néha,  de ez most egy kicsit sem érdekel,  csak bámultam kifelé az ablakon,  az utcán hömpölygő tömeget figyeltem,  vajon ők is kerültek már ilyen helyzetbe,  mit tennének most a helyemben, mit szólnának ahhoz,  ha egy idegen egyszer csak a fejükön vágná, hogy az akik ők nem is léteznek, az csak egy szerep amit eljátszanak, hogyan reagálnának, változna valami ezután, vagy minden maradna a régiben? És nekem mit kéne tennem,  változnom kellene,  vagy jobb,  ha maradok az aki vagyok, ha egyáltalán létezem mások számára. Kinyílt az ajtó, és hallottam,  hogy valaki bejött,  de nem izgatott túlságosan. 
- Jól vagy? -  kérdezte,  leguggolt a székem mellé és egyik kezét a térdemre helyezte. -  Nem válaszoltál és a telefont sem vetted fel? Minden oké? -  csak egy pillanatra néztem rá,  ahogy tekintetünk találkozott, rögtön visszatértem az ablakhoz és az eget kezdtem bámulni. 
- Megvagyok. -  mondtam halkan 
- Biztosan rendben vagy? -  kérdezte újra és kezével államat megmozdítva arra kényszerített,  hogy szemébe nézzek. 
- Szerinted is hamis vagyok? - kérdeztem és egy könnycsepp gördült végig arcomon, csak értetlenül nézett rám? 
- Ki mondta ezt neked? 
- Hamis vagyok? -  kérdeztem újra és újabb könnycseppek gördültek le
- Sosem voltál az. -  mondta ki egyszerűen -  csodálatos vagy. -  törölte le maradék könnyeimet. 
- Köszönöm - szipogtam. Újra rá kellett jöjjek, hogy ő mellettem van, ha szükségem van rám, viszont az, hogy amit nyújtanom kéne ezért cserébe, talán sosem fogom megadni neki. Talán sosem leszünk úgy mint azelőtt. És ezt neki is tudnia kell.
- A doki zaklatott fel?
 -Erről most nem szeretnék beszélni
- Biztos?  - csak bólogattam  - Ettél ma már valamit? - nézett az ágyam mellett heverő asztalra, amin az aznapi összes fogásom pihent.
- Nem tudom, nem valószínű. - motyogtam halkan
- Enned kell valamit. - húzott fel a székről kezemnél fogva, egészen az ágyamig, undorral az arcomon bámultam az ételt - Hoznál nekem valami ehetőt? 
- Valami különleges kívánság? - nézett vissza rám az ajtóból
- Csoki, sok csoki - mondtam, mire elnevette magát és már itt sem volt.











2015. február 19., csütörtök

20.FEJEZET : Talán nem kéne?



~"Harry szemszöge"~


Mégis mit képzeltem,  mintha ők majd megértenék ezt elsőre,  én sem tudtam felfogni,  pedig én tapasztaltam is.  Rossz ötlet volt átjönni,  szó nélkül vissza mentem a szobámba,  elegem volt ebből,  az egész helyzetből,  nyugodtan menjenek be,  próbálkozzanak nála,  én nem akarok mindent újra felidézni.  Újra bekapcsoltam a tv-t,  csakúgy mint egy órával ezelőtt,  levetkőztem és egy szál boxerben feküdtem be az ágyamban. A csatornák között szörföztem éppen,  amikor Sarah köszönt vissza a képernyőről, nem kapcsoltam tovább.
"..... Miszerint Harry Styles elhagyja a kórházat,  miután össze veszett barátnőjével, az ismeretlen forrás szerint a sztár megzuhant állapotban hagyta el a kórházat és képek is bizonyítják,  hogy órákig sétált a szakadó esőben.  Mire is lehet ebből következtetni?  Nem sokat tudunk barátnőjéről,  egy biztos kórházban van, és Harry Styles sokat van mellette,  azonban a mai tények alapján,  mégsem olyan tökéletes a kapcsolatuk mint gondoltuk.  További részletekért tartsatok legközelebb is velünk itt a Celebek a reflektorfényben, szép estét... " Mégis mi volt ez az egész,  tudtam,  hogy mocskosak az újságírók,  de hogy ennyire.  Egy: senki sem állította,  hogy egy pár vagyunk,  kettő: és ők semmit sem tudnak róla,  egyáltalán,  hogy beszélhetnek így róla.  Ugyan már csak hitegettem magam azzal,  hogy eljövök,  egy percet sem bírok ki anélkül,  hogy rá ne gondolnék,  tudom mit kért tőlem,  de nem tudom megtenni,  mellette kell legyek ahhoz,  hogy biztonságban tudjam őt. Azonnal öltözni kezdtem és a kórházba indultam,  meg megálltam egy éjjel nappali boltban és vettem egy csokor virágot. A kórházban már ismerősként fogadtak,  igazából akkor jövök és megyek amikor akarok,  elég sok pénzt fizetek is érte,  de ez mind megéri nekem.
-  Alszik már? - kérdeztem az éppen ügyeletes nővértől
- Megnézem.  -  mondta és intett,  hogy menjek vele,  az ajtóban megállt és bólogatott. Halkan nyitottam ki szobája ajtaját,  csak a hold fénye világította meg a szobát,  csend volt,  halk szuszogása megnyugtatóan hatott rám.  A virágcsokrot az asztalra helyeztem és a kis kanapén foglaltam helyet,  próbáltam mindezt halkan,  de nem igazán sikerült, ahogy leültem,  ő fordult egyet az ágyban,  és motyogni kezdett,  nem tudtam,  hogy beszél álmában,  próbáltam kivenni a szavakat,  kevés sikerrel. "Sze...sze..szeretlek,  én is szeretlek"  tisztán ejti ki a szavakat,  és közben mosolyog,  el sem hiszem,  hogy ezt hallom a szájából,  nem pont így képzeltem el,  ahogy először mondja nekem,  de ez is tökéletes,  és nem igazán érdekel ki is van az álmaiban,  mert még így is olyan valósnak tűnik. Levakarhatatlan a mosoly az arcomról,  és az amit belül érzek le írhatatlan.
Az elmúlt három nap ugyan így telt,  éjszaka a kórteremben virrasztottam és végig ott voltam vele,  szinte minden éjjel beszélt álmában és olyanokat mondott amiktől csak egyre biztosabb lettem abban,  hogy nem hagyhatom veszni a lehető legjobb dolgot ami velem történik,  csakis azért mert egyben nehéz  is. A mai éjszaka viszont más volt,  később is mentem,  de a nővérek nem akarták,  hogy bemenjek a kórterembe,  mert szinte biztos,  hogy ébren van, egész nap aludt. Így csak a folyosón ültem. Fáradt voltam, nem sokat aludtam, éreztem,  hogy hamarosan el fogok aludni, ezért egy kicsit kényelmesebb pózt vettem fel,  már amennyire ez lehetséges egy műanyag széken.


~"Sarah szemszöge"~


Mellettem volt minden éjszaka, amióta elküldtem, mindig vissza jött,  tudtam hogy mellettem van. Reggel egy csokor virág fogadott. Nap közben üres volt a kórház nélküle. Esténként úgy feküdtem le,  hogy tudtam mellettem lesz. Ma viszont valami nem úgy történt, ahogy kellett volna, a reggeli vérvétel után rosszul lettem és az egészet napot átaludtam. Éjszaka meg sem próbáltam aludni,  nem tudtam volna,  csak feküdtem a sötétben és vártam,  hogy végre újra mellettem legyen,  de nem jött,  nem tudom mi történt.  Hajnali 3 óra lehetett, magamhoz vettem a laptopomat amit a bátyám hozott be tegnap. A DVD amit Harry még napokkal ezelőtt adott, az éjjeli szekrényem fiókjában hevert, régóta meg akartam nézni, de erre eddig nem volt lehetőségem. Lassan helyeztem be a meghajtóba a DVD-t, és nyitottam meg a fájlokat. Az egyik egy prezentációhoz hasonlító dolog, a másik pedig egy videó. A prezentáció mellet döntött,  nem tudom miért is,  de talán így kellett történnie, a fül hallgatómat a fülem dugtam és kettőt kattintva a kis ikonra elindult az amire egészen eddig nem emlékeztem:




A kép kockák újra és újra játszódtak le a fejemben, majd megnyomtam az újra indítás gombot. Egyszerű,  de lényegre törő mondatok, szavak előzték meg a képeket, minden ott volt ami számított, halványan mintha tényleg emlékeznék ezekre a dolgokra, csak az utolsó néhány másodpercben tűnik fel a zene. Becsukom az ablakot,  majd megnyitom a videót, a a dallam ugyanaz,  csak sokkal hangosabban, a képernyőn tökéletes alakja jelenik meg, s halkan énekelni kezdi a dalt, szavai melyről törnek elő, arca tökéletesen mutatja a fájdalmat, karcos hangja csak még jobban hangsúlyozta szavai súlyát. Kiráz a hideg, a dalszöveget kezdem figyelni,  csukott szemmel hallgatom és egy pillanat alatt megértem, mi mindent is tönkretettem egyetlen szóval. A bűntudat egyre növekszik lelkemben, és az érzés, hogy annyi fájdalmat okoztam neki, elmondhatatlan. Hangja halkul, majd elcsendesül a zene, az üresség marad csak, amitől egyszerűen rosszul vagyok, az üresség amit neki okoztam, azonban sokkal rosszabbul hát rám. Nem kapok levegőt, meg kell mosnom az arcomat, el kell jutnom a fürdőbe. Nagy nehezen feltornázom magamat, lassan kelek fel az ágyról,  gyenge lábaim neheze tartják meg testemet, egy pillanatra elvesztem egyensúlyomat, az asztalba kapaszkodom,  de az a kerekei miatt megmozdul,  és a váza a gyönyörű virágcsokorral együtt felborul és legurul az asztalról. A váza szilánkokra törik,  persze a legjobbkor történik minden, az ágyam végénél a földre térdelek,  és próbálom összeszedni a nagyobb szilánkokat, tenyerembe pakolom őket,  kicsit szorítok a fogáson,  nehogy kipotyogjanak.  Hirtelen óriási fájdalmat érzek és a földre dobom az üveg darabokat, mély seb húzódik végig bal tenyeremben,  a vér megállás nélkül folyik végig a kezemen, remegni kezdek,  el kell jutnom az ajtóig,  segítséget kell kérnem.  A nehézségek ellenére sikerül felállnom, jobb kezemmel a balt szorongatva, totyogok kifelé, óvatosan nyomom le a kilincset. Az ajtó nyitódására,  Harry mocorog,  lassan nyitja ki fáradt szemeit.
- Kérlek, szólj valakinek -  suttogom halkan
- Mi történt?  - mondja rekedtes hangján, s kezei közé fogja enyémet
- Csak szólj valakinek -  hajtom le fejemet, óvatosan engedi el kezemet,  és felpattanva rohan a nővérpult felé. Össze vissza beszél,  de az ápoló szerencsére megérti,  és hozzám siet.  Vissza megyünk a szobámba, az ágyra ülve próbálom lenyugtatni magam, a törött üveg, a virágcsokor és néhány vércsepp a földön újra felidézni benne, csodálatos zöld íriszeit, szomorúság bujkált szemében. Az ajtónak támaszkodva áll a kórteremben,  szabad kezemmel intek neki,  azonnal mellettem terem,  megpaskolom magam mellet az ágyat, az jelezve, hogy foglaljon helyet, gyengéden ül le,  közel hozzám, amely egyáltalán nem zavar.  A maró érzés a bal kezemben csontig hatol, fejemet mellkasának döntöm, és másik kezemmel karjába kapaszkodom, a fájdalom nem enyhül, érzem ahogy a nővér összevarrja a sebet. Harry hátamat simogatva próbál nyugtatni. Könnycseppek szaladnak végig arcomon, majd sötétszürke pólóján landolnak,  talán soha életemben nem éreztem még ilyen nagy mértékű fizikai fájdalmat. Halkan szipogva húzódtam el Harrytől,  amikor a nővér kész lett, és azonnal távozott is a kórteremből, Harry is követte volna példáját,  ha nem szólok utána.
- Van kedved sétálni? - kérdeztem alig hallhatóan
- Persze, - fordult vissza hozzám, és óvatosan segített fel az ágyról.
-Merre induljunk?
-Hát nem sok lehetőség van. - mosolygott, és szépen lassan indultunk el a folyosón, erőtlen voltam, nem sok kellett volna ahhoz, hogy összeesek. Tegnap ebéd óta nem ettem semmit. De beszélnünk kellett, így ha fél lábon is, de megoldom.
-Megnéztem a videót g nagyot sóhajt - tényleg annyiban hagytuk?
- Hát eléggé úgy néz ki.
- Miért?
- Így láttuk jónak.
- És jó ez így?
- Igen, vagyis nem, nem tudom. - magyarázott zavarodottan
- Sajnálom. Viszont egy valamit kérdeznem kell?
- Nyugodtan.
- Ugye nem feküdtünk le? - tettem fel ezt a hülye kérdést, és azonnal röhögésben törtünk ki.
- Nem, biztosan nem.  - mondta még mindig kacagva.
- Akkor jó
- Hé!! - vette magára rögtön
- Nem úgy értettem, jó lett volna, vagyis, mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.-  úr isten én nem vagyok normális, mi volt ez az egész, tiszta ciki. Aztán szédülni kezdtem, a falnak dőltem, megelőzve az,  hogy összeessek, óvatosan csúsztam le a fal mentén a padlóig
- Jól vagy? - guggolt le mellém
- Csak kicsit megszédültem - felhúztam térdeimet, átkaroltam őket, és megtámasztottam fejemet. - vissza megyünk? - kérdeztem, tökéletes arcát bámulva.
 - Persze - karolt belém, és segített felállni, azonban lábaim, nem igazán bírták el súlyomat, így szinte rögtön összecsuklottam. Óvatosan emelt fel, és ölében tartott, amolyan menyasszonnyi stílusban, fejemet mellkasának döntöttem, lehunytam szemeimet, mélyen szívtam be illatát, nagyon ismerős volt. Szépen lassan ballagott vissza a folyosón, majd bevitt a kórtermembe, és gyengéden lerakott az ágyba. Az ajtó felé tartott, amikor szólásra nyitottam a számat:
 - Újrakezdjük? - kérdeztem elcsukló hangon, gondolataiból kizökkentve meredt rám
 - Biztosan ezt akarod?
 - Talán nem kéne?
 - Nem tudom.. - hajtotta le a fejét szomorúan - Nem valószínű , hogy sikerülne..
 - És ha mégis.
 - Rendben..- mondta halkan - akkor reggel. - és égszerűen csak kisétált a szobából.
Last one


Sziasztok!!! Hát ez a rész is megérkezett, a videót remélem el indítja, ha nem kérlek hagyjatok kommentet, és próbálom kijavítani a hibát. A blog remélhetőleg egy átalakításon fog átesni hamarosan. Köszönöm, hogy ilyen kitartóak vagytok, örülnék néhány kommentnek és feliratkozónak is... Nagy ölelés: *Anna*





2015. február 4., szerda

19.FEJEZET : Az lehetetlen...


~"Sarah szemszöge "~

Fájt rohadtul fájt, megbántam,  soha életemben nem csináltam még ilyet, istenem , de hülye voltam utólag már biztos nem csináltam volna.  Mit is gondoltam majd ez segít rajtam,  hát nem, csak rosszabb lett.  A zuhany végeztével három kis sebtapaszt ragasztottam a sebeimre,  és a fürdőben talált hosszú ujjú friss kórházi pizsamába bújtam. Elpakoltam a fürdőben, feltakarítottam, lassan kinyitva az ajtót sétáltam a kórterembe. Az első dolog amit észrevettem az a rend volt a szobában,  az ágyam bevetve, az éjjeli szekrényen a dolgaim tökéletesen sorakoztak. Az ágyam végében található kis tologatós asztalon friss gőzölgő tea és még meleg croissant fogadott,  tudtam ki hozta ide,  újra gondolatok futottak át az agyamon,  azonnal a levelet kezdtem keresni, végül a kukában pillantottam meg,  nem én tettem oda,  emlékszem, hogy a földön hagytam az ágyam mellett. Kinéztem a kis ablakon a folyosóra, pont szemben állt velem, a csuklómat figyelte,  Én is oda néztem,  a pizsamám ujja fel volt tűrve,  a három ki sebtapaszt teljesen átázott és vérvörös színben pontozott, újra rá pillantottam,  kezét arcához emelte,  megdöbbenve cikázott szeme arcom és csuklóm között. Csalódást okoztam neki,  szégyellem magam, többet várt volna tőlem.  Könnyek szaladtak végig arcomon,  lehúztam pizsamám ujját és azzal megtörölve könnytől áztatott arcom az ágyra ültem,  s szépen lassan a forró teába kortyoltam.  Bebújtam a takaróm alá és neki hátat fordítva próbáltam elaludni, el akarok felejteni mindent ami ma történt.  Sehogy sem sikerült az álom világba kerülnöm,  az agyam folyamatosan azon kattogott,  hogy mi ez az egész és én miért nem emlékszem semmire sem, aztán jött a szokásos vizsgálat.  A mai napon is kedvenc nővérem érkezett hozzám, nagyon jóban vagyok vele,  talán ő az egyetlen aki nem emlékeztet arra,  hogy mik is történtek az elmúlt hetekben, és hogy ezért csakis én vagyok a felelős.
- Szervusz Drágám, hogy vagy ma? -  kérdezte csilingelő hangján
-  Meg kell ígérted,  hogy ami most látsz azt nem fogod elmondani senkinek sem. - érdeklődő tekintettel figyelt, s ágyam szélére ült
- Tudod, hogy bennem megbízhatsz.  - mosolygott rám biztatóan
-  Nagy hülyeséget csináltam, százszor megbántam kérlek nem mond meg senkinek -  csak bólogatott,  a takaró alól élő húztam kezemet, majd feltűrve pizsamámnak ujját mutattam neki a sebtapaszokat,  óvatosan téptem le őket, sokkal jobban fájt, mint az ahogyan ejtettem őket. Csodálkozva nézett végig kezemen, majd a kórteremben lévő kis orvosi asztalhoz lépett és hozott onnét néhány dolgot. Először kitisztította a sebeket,  majd szépen bekötötte csuklómat,  mintha csak megrándult volna.
-  Miért tetted? -  kérdezte halkan
-  Csak túl sok volt az ami most körülöttem történik,  nem tudtam mit kezdeni az egész helyzettel,  nem is akartam ezt tenni,  de ezt láttam abban a pillanatban a legkönnyebb megoldásnak.  -  sírás közelében voltam,  magához húzott és erősen szorított ölelés közben
-  Csak egyet kérek ígérd meg, hogy soha többet nem teszed ezt.  -  csak bólogatni tudtam. - Szeretnéd ha elmenne? -  nézett az ajtót felé
-  Az sokat segítene,  látta, hogy mit tettem,  nem akarok még több csalódást okozni neki.  -  mondtam a kötést piszkálva. 
-  Meg próbálok mindent megtenni, de nem úgy ismerem mint  aki ilyen könnyen elmegy majd. -  felállt az ágyamról és az ajtóból meg egy biztató mosolyt küldött felém,  majd kilépett az ajtón,  de nem csukta be azt,  csakis azért, hogy halljam, hogy mit beszél Harryvel, mert a rolót az ablakon meg akkor lehúzta amikor bejött.  az ajtó melletti kis székre ültem,  és onnét füleltem.
- Megtette igaz?  Bántotta magát?
-  Igen,  de semmi komoly baj nem történt, kérlek tegyél úgy mintha csak megrándult volna a csuklója,  mert elesett a fürdőben, ezt a látszatot kell kelteni.
-  Tudtam hogy ez lesz,  miért nem mentem be hozzá előbb, akkor talán nem történt volna meg.
- Te bent voltál nála?
- Igen,  de akkor már késő volt, miattam tette,  nem kellett volna odaadnom neki azt a levelet,  még nem.
- Most nem könnyű neki, össze volt zavarodva, most is össze van, idő kell neki.  Csak azt szeretné ha elmennél, túl sok mindent érez most irántad, és ez a gyógyulásának sem tesz jót.
-  Azt szeretné, ha elmennék?  -  kérdezte szomorúsággal a hangjában. -  Ha ezt szeretné megteszem,  nehéz lesz,  de a gyógyulása a legfontosabb. -  Hallottam, ahogy hangja megcsuklik, majd lépések távolodnak a folyosón,  kinyitom az ajtót,  s távolodó alakját figyelem ahogy a lifthez siet, meg egyszer hátra néz, csalódottság ül ki arcára ahogy megpillant engem,  majd beszáll a liftbe,  s a kórház mintha kihalt volna, vissza mászok ágyamba, most veszem csak észre,  hogy esik az eső,  régen esett utoljára így. Az esőcseppek hangos kopogását hallgatva idézem fel magam előtt újra alakját. Furcsa módon kötődni kezdtem hozzá,  nem nem vagyok belé szerelmes,  de van valami közte és köztem amit nem lehet megmagyarázni. Telefonon után nyúlok, s lassan pötyögöm be nevét a keresőbe. " Harry Styles kórházban van",  "Harry Styles új barátnője",  "Ki ez a lány és mit keres Harry Styles mellett?",  "Óriás baleset,  a fiatal lány kómába van"  csak néhány a cikk a sok közül,  újra átgondolom az egész, majd bezárom az internetet,  talán nem volt túl jó ötlet, fül hallgatómért nyúlok,  és zenét kapcsolok a telefonomon.

~"Harry szemszöge"~

Megtört alakja még mindig előttem van, ahogy csak állt ott az ajtóban. A lift lassan,  akadozva halad lefelé,  nem tudom jó döntés hoztam e azzal,  hogy eljöttem,  de ezt kérte és az ő döntése az első és az egyetlen. Céltalanul sétálok ki a kórház nagy ajtaján,  az esőt zuhog,  de a féreg újságírókat ez sem zavarja,  néhány szóért és pár fotóért bármit megtesznek.  Ez most sem volt máshogy,  ahogy kiléptem a hideg esőre azonnal megrohamoztak,  csak a földet bámultam és próbáltam utat törni magamnak, kifejezéstelen arccal rohantam végig a tömegen,  olyan fordulatot vett az életem amelyet nem szívesen látok viszont egy újság címlapján,  nincs szükségem arra,  hogy fő címként adják le azt ami most velem történik. Csak tűnjek el egy kicsit a nyilvánosság elől, egész egyszerűen csak szeretném élni a saját életem, ami éppen nem a legfényesebb, de ezt is meg kell élni.  Céltalanul sétálok valamelyik utcában, az eső miatt csak kevesen vannak kint, ők sem ismertek fel eddig,  egy parkhoz érkezem " Szent Johanna park"  áll a nagy kapun ami alatt átsétálok,  teljesen kihalt az egész, egy árva lélek sincs itt, talán pont erre van most szükségem. A park közepén nagy szökőkút és mellette egy zene pavilon áll,  úgy döntök ott meghúzom magam az eső elől. A pavilon alól a szökőkút víz tükrét figyelem, ahogyan az eső cseppek kis hullámokat keltenek rajta.  Lassan sötétedik, újra útnak eredek és a park mellett egy taxit fogok, gyorsan a hotelhez érek. A recepciós jelzi, hogy megjöttek a többiek és a mellettem lévő lakosztályokat kapták,  egy erőltetett mosolyt küldök felé,  és a lakosztályomba indulok, később majd átmegyek a többiekhez. Már a folyosón hallottam Niall tipikus nevelését mosolyra húztam a számat, és a kis kártyával kinyitottam lakosztályom ajtaját, félhomály és csend  honolt a nappaliban, a tv-hez léptem és bekapcsoltam, hogy valami szóljon a háttérben. Leveszem vizes ruháimat és egy hideg zuhanyt veszek, a törölközőt derekam köré csavarva sétálok vissza hálószobámba. Előkapok a bőröndömből egy boxert, zoknit, egy fehér pólót és egy fekete szaggatott farmert, felveszem őket, majd telefonomat hátsó zsebembe csúsztatva indulok felkeresni a többieket. A mellettem lévő első ajtón kopogok, de semmi válasz nem jön, így tovább megyek, a következő ajtónál is ugyanez történik, majd a harmadik előtt állva, kiabálást és hangos nevetést hallok, biztosan ők vannak itt, hármat kopogok, de mintha meg sem hallanák, még egyszer próbálkozom de semmi.
" jó lenne ha kinyitnátok az ajtót"- küldök egy kör SMS-t nekik, és pillanatokon belül Liam nyitja ki az ajtót.
  - Bocs haver, nem hallottunk, gyere be épp kajálunk. - követem őt a nappaliba, mindenki egyszerre köszön, én csak intek, és helyet foglalok az egyik fotelban.
  - Nem eszel, van még egy csomó pizza? - kérdezi Danielle kedvesen
  - Köszönöm nem vagyok éhes.
  - Az nem lehet enned kell - nyújt felém egy szeletet Niall.
  - Edd csak meg, tényleg nem kérek. - őszintén szólva ma még semmit sem ettem, de nem gáz, egyáltalán nem is bírnék enni. Kínos csend jelenik meg köztünk, nagyon szokatlan, mindig jár valakinek a szája, de most senki sem beszél, kerülik velem a szem kontaktust. Nem merik megkérdezni, tudják, hogy valami nincs rendben, de nem akarnak veszekedést, úgy érzem nekem kell elmondanom nekik.
   - Nincs jól, egyáltalán nincs jól, felébredt, de olyan mintha még mindig nem lenne köztünk. -mondom, s hangom helyenként elcsuklik, cipőm orrát bámulom, érzem a tekintetüket magamon.
  - Mi történt? - kérdezi halkan Eleanor
  - Az elejétől kezdem - mondtam és vettem, egy mély levegőt. - Mielőtt idejöttem volna újra, meg kellet műteni, a műtét közben kétszer leállt a szíve. De sikeresen visszahozták, és a kómából is felébredt. Sokkal jobban van, viszont azt az orvosok nem tudták, hogy az agya mennyire sérült, nem nagyon, de pont annyira, hogy semmire se emlékezzen az elmúlt három évből. - fel kellet állnom a fotelből, a kórházban töltött percek filmszerűen forogtak le elmémben- Nem emlékszik ránk, értitek, teljesen elfelejtett!! - kezdek ordibálni, vagy ezt választom vagy a sírást, de inkább a veszekedést választom.
  - Az lehetetlen....- kezd kötözködni velem Louis
  - Szerinted most itt lennénk ha emlékezne ránk? - kérdeztem felemelve a hangomat - Ma megkért, hogy menjek el onnét, egy nővérrel üzent nekem, miután láttam a vágásokat a kezén, érted, Vagdosta magát csakis azért, mert nem emlékszik rám, miattam tette, pedig ő nem ilyen lány, ezt ti is tudjátok. - hangom megcsuklott, az ablakhoz sétáltam, az eső még mindig esik.  Tökéletesen megfelel a mai naphoz,  rideg és borús mintha csak tudná mi történik idelent.





Sziasztok! Köszönöm, hogy ilyen kitartóan velünk vagytok, és köszönjük a bizalmat. Próbálunk megtenni minden tőlünk telhetőt. Nagy ölelés: *Anna*

2015. január 22., csütörtök

18. FEJEZET: Minden rendben?



~'' Sarah szemszöge '' ~


Az ápoló nő visszafelé tol a folyosón. 
- Szia Sarah - hallottam meg  Harry hangját. Éppen a levelén járt az eszem és mire felocsúdtam már a szobában voltam így nem köszöntem vissza neki.  Biztos hatalmas bunkónak tart. Visszatértem a levélre. Elővettem és gyorsan feltéptem:


Sarah........
Az emberek azt mondják mindenem meg van ami a tökéletes élethez kell, nincs igazuk, az életem kevésbé sem tökéletes. Mindig is voltak problémáim, az X faktor után az életem a feje tetejére állt, néhány év leforgása alatt váltunk világsztárokká. Ez idő alatt homoszexuálisnak állítottak be, mert egy fiú volt a legjobb barátom, a pletykák miatt mindkettőnknek meg kellet változnia. Aztán azt mondták csak kihasználom a női nemet, pedig ez nem így történt. az volt a legrosszabb amikor az emberek azt mondták utálnak, nem értettem miért mondják ezt, nem tettem velük semmi rosszat, mégis utáltak. Ami a legjobban fájt, amikor az emberek azzal a jelzővel illettek: híres, Annyira üres és semmitmondó az egész, próbálok arra törekedni, hogy ne csak az a híres srác legyek abból a bandából, de ez sosem volt egyszerű. Nagyon monoton az egész, koncert, stúdió, interjú, fel a repülőre , le róla, és újra meg újra. Nem sok idő jut magánéletre. Az utolsó turné után nyaralni mentünk, az egész csapat, te is abban a szállodában dolgoztál. A kereszt lányomra vigyáztál Lux-ra, már az első pillanattól kezdve megfogott benned valami, nem tudom mi volt az, még soha nem éreztem ilyet. Közeledni próbáltam hozzád, úgy éreztem magam mint egy kis tini, azt sem tudtam mit hogyan is kell csinálni, előtted csak rámosolyogtam egy lányra, és már velem is volt, te más voltál, nem adtad könnyen magad, meg kellet küzdenem érted, de olyan kevés volt az a két hét. Tudtam, hogy nem lehet belőle igazi kapcsolat, túl kevés volt az idő, de legalább ez a néhány nap jól telt. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, talán túlságosan is közel. Szinte egyértelmű volt, hogy sokkal többet érzünk egymás iránt mint kellene. Többet éreztem irántad mint barátság, ez sosem volt kétséges. A legjobb pillanatban érkeztél az életembe, már feladni készültem, amikor jöttél te akiért újra érdemes nap mint nap felkelnem. Újra boldog voltam, akkor ott veled végre újra boldog lehettem, újra éreztem milyen szerelmesnek lenni. Ismertük egymást, csináltunk olyan dolgokat amik sosem felejtek el, mert hajnali háromkor a Mc Donald's -ban kicsit részegen még sosem voltam, talán ezért voltál olyan különleges nekem. Soha sem emlékeztettél arra, hogy híres vagyok, nem csak érdekből voltunk barátok, talán egy kicsit többek is. Mert veled újra a régi Harry Styles lehettem, igazán boldoggá tettél, amire már régóta senki nem volt képes, te meg egy egyszerű mosollyal forgattad fel az egész életemet. Csak ennyit akartam mondani, tudom nem egyszerű, és nem is lesz az, de szerettem volna, ha ezt is tudod. Százszor megbántam, hogy azt kértem felejts el, ha neked sikerült is, én hamar rájöttem, hogy  nekem sosem fog, mert beléd szerettem, és ezen már senki sem tud változtatni. Igen szerelmes vagyok beléd, és el sem tudom képzelni mi lesz velem nélküled, amikor megtudtam , hogy kómában vagy közel egy hónapja nem beszéltünk, de csakis te jártál az eszemben. Nem tudtam mi fog történni, végig magamat okoltam, mert megígértem, hogy  vigyázni fogok rád, aztán itt hagytalak. A baleseted után számtalanszor játszódott végig bennem ahogy te nem kelsz fel, és köszönés nélkül itt hagyod a világot, csakis azért mert én nem voltam melletted amikor szükséged volt rám. Most mégis itt vagy, de olyan mintha mégsem lennél, amikor megtudtam, hogy felébredtél azonnal ide repültem, el akartam mondani, hogy óriásit hibáztam, és hogy sosem találok olyat mint te,de te nem emlékszel rám. Összetörtem legbelül, nem emlékszel semmire, és így minden együtt töltött perc a semmibe vész, én őrzöm őket, de neked talán sosem jönnek vissza, és ez felemészt. Mert még soha nem szerettem így senkit, mint téged.Nem kérlek, hogy emlékezz, nem kötelezhetlek erre, csak egy szavadba kerül és eltűnök. Csak mond azt, hogy nem akarod, hogy bármi is újra legyen köztünk, és én úgy eltűnök az életedből, hogy arra sem lesz időd, hogy azt mondhasd: Tévedtem. 
H.
Utóirat: Örülök, hogy megismertelek, és sosem foglak elfelejteni, a sors akarta, hogy találkozzunk és ha úgy dönt ennek így kell véget érni akkor így is lesz. De jó tudni, hogy egyszer az életben az enyém voltál, és ezt sosem felejtem el, mert melletted voltam csak igazán boldog.


Mint ha tüzes vasat dugtak volna le a torkomon boldog voltam olyan boldog és én egy percére sem emlékszem. Mi lett Leonnal netalántán megcsaltam? Nem én olyat sosem tennék, de akkor mi történt. A sírás fojtogatott elegem volt ledobtam a földre a papírt és mint egy óvodás rajta ugráltam.Berohantam a fürdőbe és úgy zokogtam ahogy még soha. Nem emlékszem semmire sem és ezt nem tehetem meg vele, szeret vagy már csak szerettet, de én nem érzek így. A fürdőszoba hideg padlóján ülve megfordul a fejemben, hogy talán nem kellet volna vissza jönnöm, vagy csak nem pont így, de ez senkinek sem jó. Nem, én nem akarom ezt az egészet, csak el akarok tűnni innét, nem volt tökéletes életem régen sem, de jobb mint a mostani. a zokogást nem tudom abba hagyni, kevésbé sem gondolom, hogy ezt végig tudnám csinálni. Nagy nehezen feltápászkodom, a mosdókagylóra támaszkodva a tükörbe nézek, undorodom magamtól, a tükörképben megpillantom a hátam mögött lévő kis polcon a neszesszeremet, kicsit kutakodom benne majd hamar megtalálom amit kerestem. Újra a mosdókagylóhoz sétálok bal kezemet fölé emelem, majd jobb kezemben tartott kisollót a csuklómhoz érintem, talán így kevésbé fog fájni az ami körülöttem van. Nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megtegyem, a kezem egyre jobban remegni kezd, gondolkodásomat egy kopogás zavarja meg, az olló beleszalad a kezembe, majd lassan ujjaim engednek szorításából és nagyot koppan a hideg kövön. Csak nézem a vércseppeket a padlón ami a kezemből csöpög, az ajtóhoz lépek és bezárom.
  - Kérlek menj el. - suttogom halkan
  - Minden rendben?- kérdezi mély rekedtes hangján
  - Csak egyedül szeretnék lenni. - beszélek az ajtónak dőlve, hallom ahogy léptei távolodnak, majd kórtermem ajtaja becsukódik. Csuklóm köré egy kisebb törölközőt szorítok, hogy elálljon a vérzés, de semmi sem történik, felemelem a földről a kisollót és még két sebet ejtek a kezemen, levetkőzöm és beállok a zuhany alá, a fájdalom érősebb mint gondoltam, de ami kint vár ahhoz képest gyerekjáték. 
















2015. január 12., hétfő

17. FEJEZET: De én látni akarom..



~ '' Sarah szemszöge '' ~


-  Hamarosan elmúlik az altató hatása, akkor derül ki minden,  ennél többet sajnos nem tudok mondani.
- Mennyi az esély arra, hogy teljesen életet éljen?
- A beavatkozás sikeres volt, azonban az agyi károsodást csak megbecsülni tudjuk. Valószínűleg a memóriáért felelős rész sérült.  -  már percek óta hallgatom a szüleimet és egy orvost, szörnyen fáj a fejem,  nincs erőm kinyitni a szememet, nagy nehezen próbálok a bal oldalamra fordulni, erős szúrást érzek a jobb karomon. Felülök az ágyon,  a kezemre pillanatok,  egy infúzió vezet ki belőle,  szüleimre és az orvosra nézek, nem tudom hogyan kerültem ide,  egyáltalán miért is vagyok itt.
- Szia!  Dr. Arnold Smith vagyok a kezelő orvosod.  -  rázott velem kezét egy negyvenes éveiben járó őszülő férfi,  nagyon szimpatikus.
-  Sarah Wolf.
-  Tudod miért vagy itt?
-  Nem igazán,  Mióta vagyok kórházban?
-  Majdnem egy hónapja.
-  Már szeptember van? Az nem lehet.  - anyuék összenéztek az orvossal. -  most jöttünk haza Törökországból,  nem lehet máris szeptember. - az orvos anyáékhoz fordul.
- Mikor nyaraltak Törökországban? 
- Idén nyáron lesz három éve.
- A nyaralás az utolsó dolog amire emlékszel?  -  kérdezi tőlem a doki
- Igen ez az utolsó dolog,  de elmagyaráznátok mi folyik itt,  mi az hogy három éve voltunk nyaralni?
- Elmondom hogyan is kerültél ide. A rendőrség szerint egy kávézóból indultál el,  egy teherautó mögül léptél le a járdáról, a balról érkező autó frontálisan gázolt el. -  riadtan hallgattam szavait -  Már az ütközés pillanatában kómába estél. Lét fontosságú szerveid sérültek, az sem volt biztos, hogy a reggelt megéled. Csak lélegeztető géppel kaptál levegőt, aztán műtétek sora következett, mind sikeres volt, de a szervezeted kezdte feladni a harcot,  a kómán semmi sem segített.  Tegnap délelőtt váratlan belső vérzés lépett fel nálad,  azonnal meg kellett műteni, minden jól ment, azonban műtét közben leállt a szíved, úgy tűnt végleg feladod, de nem tetted,  és a kómából is fel ébredtél. Viszont a baleset során az agyad egy része károsodott, úgy tűnik az elmúlt két évre nem emlékszel, de ahhoz hogy ezt biztosan tudjam mondani vizsgálatokra lesz szükség. Tudom ez így elsőre most nagyon sok információ, de kérlek próbáld meg feldolgozni. Az elmúlt két évvel pedig most ne foglalkozz, szép lassan mindenre emlékezni fogsz. -  szóval, az életemből eltelt két év és én semmire sem emlékszem, három hétig kómában voltam, és a szobám tele van virág csokrokkal, szuper.
- Most mennem kell, de hamarosan meglátogatlak. -  mondta a doki, majd elhagyta a szobát.
- Jól vagy kincsem?  -  ült az ágyam szélére anyu
- A fejem iszonyúan sajog, és elég sok mindent felejtettem el az elmúlt egy hónapban,  de a körülményekhez képest egész jól vagyok.
-  Hozzak esetleg valamit?
-  Nem köszönöm, csak egy kis pihenésre van szükségem.
-  Hívd fel őket.  -  fordult anyu apához, aki csak bólintott
-  Kiket kell felhívni?  -  hirtelen össze nézték kérdésem hallatán
-  A barátaidat. -  mondta anya zavartan, majd felállt az ágyamról -  hagyunk pihenni, itt leszünk a kórterem előtt, csak szólj, ha bármire szükséged van. -  ahogy elhagyták a szobát,  megpróbáltam felállni, de még az ülés is fájdalmas volt, képtelen lettem volna felállni. Csak ültem az ágyamon, a virág csokrokban gyönyörködtem. Remélem Leon küldte őket, a nyaralás előtt sokat veszekedtünk,  bízom abban, hogy megbocsát nekem. Kezemmel próbáltam levenni az éjjeli szekrény lévő váza virágot, nagy nehezen sikerült is. Találtam benne egy kis üzenetet, kihajtogattam : Tarts ki.... H.
Ki az a H és mégis mi közöm van hozzá, nem ismerek senkit akinek h-val kezdődik a neve, miért küld nekem virágot ki ez és mit akar tőlem. Az elmélkedésbe úgy belefáradtam, hogy elszenderültem. Néhány órát aludtam csak, már félig ébren voltam, amikor kiabálásra lettem figyelmes, hallgatózni kezdtem, majd feleltem az ágyon, a rolót valaki lehúzta, így nem láttam ki a folyosóra.
-Várj, nem menj be alszik -  hallottam édesanyám hangját
- De látni akarom -  reszelős ismeretlen férfi hang ütötte meg fülemet
-  Nem túl jó ötlet, nem menj.. - próbálta megállítani az alakot, amikor is az ajtó kivágódott, egy magas vékony fiú lépett be rajta, nagyon ismerős volt, de nem tudom honnét. Mintha megbánta volna tettét megtorpant az ajtóban, már tudom ki ő, az az énekes abból a bandából, hogy is hívják nem jut az eszembe. Felém lép párat majd motyogni kezd, nem értem mit mond, azt sem tudom mit keres itt.
- Ne haragudj, ismerjük egymást? - kérdeztem tőle halkan, rám emelte tekintetét, szemei vörösek volt, talán sírt, megdöbbenten bámult rám.
- Ezt akartam megakadályozni -  húzta ki apa a kórteremből. -  Nem mondtuk, de nem emlékszik rád, egyáltalán nem emlékszik az elmúlt két évre.
- Nem emlékszik semmire? -  kérdezte -  nem emlékszik rám? -  kezdett egyre ingerültebb lenni,  vissza lépett a szobámban, mélyen a szemebe nézet, sosem láttam még ilyen szép zöld szemeket.
-  Sarah kérlek néz rám, emlékszel rám igaz? -   ágyam végéhez lépett, rá emeltem szemeimet. -  Emlékszel igaz? - emelte fel hangját, kezével erősen kapaszkodott az ágyba -  Emlékezned kell.  -  a könnyeim próbálták utat törni maguknak, látta az arcomon a választ, felfogta azt, hogy nem tudom ki ő, tényleg nem tudom hogy ki ő. Biztos fontos szerepet játszik az életemben, de nem emlékszem és ez a tudat felemészt. Arcomon végig folyik egy könnycsepp, megtört, majd kirohan a folyosóra, hallom ahogy kiabál, apa fékezi meg őrjöngését. Bőgők,  a hideg ráz, és egyszerre meg is sülök, mi ez az egész? Miért éppen velem történik ez?

~'' Harry szemszöge '' ~


Amikor David felhívott a jó hírrel, miszerint Sarah felkelt azonnal repülőre szálltam, a többiek majd jönnek utánam. Nem vesztegethetek el egyetlen pillanatot el kell mondanom neki mekkorát tévedtem és hogy nagyon szeretem, igen szeretem, és vele szeretnék lenni amíg csak lehet. Nem értettem, miért nem akarnak be engedni Sarahhoz.
-  Ne haragudj, ismerjük egymást?  -  kérdezte, mintha szívemben kést forgattak volna, azt hittem, hogy csak szórakozik, aztán amikor David kirángatott a szobából, próbáltam felfogni a dolgot, de nem hittem el,  az ő szájából akartam hallani. Harmadszorra is feltettem a kérdést, könnyek jelentek meg arcán, majd megrázta a fejét. Elborult az agyam dühöngni kezdtem a folyosón, ha David nem tart vissza kárt teszek magamba. A kórház büféjében ülünk, ritkán iszom kávé, de most jól esett az égető fekete méreg, jobban mit valaha bármikor is.
- Sajnálom, el kellet volna mondanom.
- Nem kellett volna azt képzeltem, hogy bármi jó is kisülhet ebből az egészből. Mégis mit vártam, még csak nem is emlékszik rám, talán ha..
- Fejezd már be,  itt sajnálatod magad, nézd a másik oldalról.  Most kelt fel, a nyakába zúdult minden, először is nem emlékszik az elmúlt két évre, aztán most jössz te és még jobban felkavarod. Szerinted ő jól van?
- Sajnálom csak...
- Értem én, de légy már egy kicsit férfi. Ne nyavalyogj, és mutasd meg neki mije volt ez előtt.
- Szerinted sikerülhet?  - kérdeztem bizakodva
- Kell neki még idő, de tegyél meg mindent azért,  hogy érezze sokat jelet neked.
- Köszönöm -  pattantam fel,  a kijárat felé indultam -  Hamarosan vissza jövök. -  Kiabáltam neki, majd elhagytam az épületet. Sok mindent kell helyre hoznom. Ötletek százai rohamozták meg agyamat, az órámra pillantottam, csak néhány órám van az egészre, éjszakára vissza akarok érni a kórházba. Elintéztem néhány telefont, majd utam a szállodába vezetett.





~"Sarah szemszöge ~"

Azt sem tudom mit tegyek most, csináljak úgy mintha semmi sem történt volna, vagy esek egy tökéletes fiú karjaiba, akivel feltehetőleg együtt voltam? Mit kéne most tennem? Csak egyedül akarok lenni, nincs szükségem most senkire. Elvettem a táskámat az éjjeli szekrényről, kiborítottam az ágyra, tele volt a kedvenc dolgaimmal, kibogoztam fül hallgatómat, bedugtam a telefonomba, és elindítottam az egyik lejátszási listát. Belelapoztam a kis határidő naplómba, a feljegyzéseket olvasgattam, hátha visszajön valami, az utolsó tollvonások csak szavak voltak: A mosolya, a hangja, a szemei, a személyisége, ő, szeretem őt. Újra és újra olvastam a betűket, szeretem őt. Könnyek futottak végig arcomon, tényleg szerettem őt, de most nem érzek semmit. Egy kendőre pillantok ami az ágyon van, nem gondolnám, hogy az enyém, kezembe veszem, finom, puha anyag, arcomhoz emelem, ismerős illat, összezártam szemeimet, könnyeket préselek ki rajta. Látom ahogy egymást öleljük, a zene egyre hangosabb lesz, csak egy mondat marad meg bennem.
"Listen to your heart, before you say him goodbye."
Visszapakoltam a táskámba, a telefonomat, és a kendőt kivéve, a dal folyamatos lejátszásra állítottam, a kendőt pedig végig szorítva lassacskán álomba merültem. 
Kipihenten ébredtem reggel, nem sokat aludtam, de nem vagyok fáradt, a kendő a csuklómra tekeredve, a telefonom pedig az ágyam végében hever. Nyújtózkodóm egyet, a nap csodásan ragyogja be a szobát, a kis két személyes kanapé előtti kis asztalon egy kosár hever, tegnap este még nem volt ott, a kíváncsiság arra késztet, hogy megnézzem mi van benne, de még nem szabad felkelnem az ágyból. Kedvenc nővérkém lép be az ajtón.
 - Jó reggelt szépségem! Hogy vagy ma reggel?
 - A tegnap történtekhez képest jobban. Doris, kitől van az a kosár, tegnap még nem volt itt?- nem válaszol, csak a folyosó felé biccent, ülésbe tornázom magam, kipillantok a kis ablakon, a  kinti székek egyikén alszik, ha lehet  ezt így nevezni.
 - Valamikor hajnali 3 óra körül érkezett, egy ideig nézte ahogy alszol, majd ő is elaludt. Nem volt ez máshogy régen sem, amikor csak ideje engedte melletted volt. - csak néztem ahogy ott ült, még most sem tudom mit kéne éreznem.
 - Oda adnád a kosarat? - kértem meg Dorist
 - Hát persze.- lépett az asztalhoz, majd kezembe adta a csomagot. - Hamarosan jönnek érted, nagy labor, ct, meg hasonló. - nézett vissza még az ajtóból mielőtt kilépett volna rajta, csak bólintottam egyet. Gyönyőrű volt a kosár, telefonomhoz nyúltam és készítettem róla egy fényképet. Nem vagyok biztos abban, hogy ki kéne e bontanom, de furdal a kíváncsiság. Édességek, és egy boríték, a kedvenc csokimat azonnal felbontottam, és egy kockát ettem is belőle, vizsgálat előtt nem akarok túl sokat enni.A borítékhoz nyúltam, Sarah, hevert könnyed betűkkel az elején. Óvatosan bontottam fel, egy dvd és egy levél volt benne, a dvd-t vissza tettem a borítékba, számítógép hiányában ugyanis nem tudom megnézni. A levélhez nyúltam, nem tudom készen állok e arra, hogy elolvassam. Ahogy széthajtogattam egy fénykép esett ki belőle, mosolyogva nézegettem a képecskét, Harry és én voltunk rajta. Az idillt az ajtó nyitódása zavarta meg, egy ápoló fiú jött egy kerekesszékkel, vizsgálatra kell mennem, de én el akartam még olvasni a levelet. Átültem a kerekesszékbe, és a kendőt a kezemben szorítva indultunk a vizsgálatokra, az ajtó nyitódására azonnal felriadt, nem néztem rá, csak a kezemben heverő kis anyaggal játszadoztam, próbáltam nem tudomást venni róla.










Remélem tetszett az új rész, hamarosan érkezik a következő. Kérlek hagyjatok magatok után valami nyomot, nagyon sokat jelentene. Nagy ölelés: *Anna*